A Washington Intézet arab demokratákat segítő programjának vezetője szerint úgy tűnik, hogy az utcai mozgalom elérte a csúcspontját, és így az Egyesült Államok a színfalak mögött valamifajta kompromisszumon dolgozik, amelynek nyomán Mubarak formálisan megőrizve az elnöki tisztséget szeptemberig visszavonulhatna Sarm el Sejkben, Szulejman alelnökre delegálhatná a döntési jogkörét, aki az átmenetet ellenőrzi az alkotmányozás, a választás ügyében. Carpenter azt mondta, hogy természetesen nem elképzelhetetlen, Mubarak megy, a rendszer egyelőre marad. Először is a hadsereg a rendszer gerince 30 éve, másodszor mindent kontrollálnak, az internettől kezdve a televíziós csatornákon át, ezért nagyon nehéz, lépésről lépésre történhet a politikai átmenet folyamata.

Az amerikai elemző szerint van valamifajta hasonlóság például a kelet- európai változásokkal, így elsősorban Románia példájával. Amikor Ceasuscut elkergették a hatalomból Iliescu jött helyette, a személy ment, a rendszer sok tekintetben maradt, legalábbis egy darabig. Ezért csak akkor beszélhetünk majd tényleges változásról, ha az alkotmány, a választási rendszer, az intézmények megváltoznak- tette hozzá. Ami az ellenzéket illeti. ő maga nem lát kiemelkedő személyiséget, aki a változások élére állhat, de lát egy folyamatot, az úgynevezett „bölcsek” együttműködését értelmiségieket, üzletembereket, Nobel-díjast, amely összehozhatja az ellenzéki erőket, tárgyalóképessé teheti őket az utca támogatásával. A kérdés, mi a helyzet a Muzulmán Testvériséggel, amely elutasít minden tárgyalást mindaddig, amíg Mubarak nem távozik a hatalomból. Kétségkívül Mubarak maradása radikalizálhatja az ellenzéket.

Carpenter szavai szerint Mubaraknak igazából nem számítanak az egyiptomiak, csak ő maga fontos, merthogy más nem tudja egyben megakadályozni a káoszt. Azt vallja „Egyiptom én vagyok”, s nyilván, amikor azt mondták neki, hogy mennie kell, így tudja megőrizni a méltóságát, akkor örültnek nézte azt, aki ezt mondta neki. Egy példával is szolgált. „2004-ben, amikor az amerikai kormányzatnak dolgoztam, akkor küldött Egyiptom az első arab országként nagykövetet Bagdadba. Mubarak fogadta a kairói amerikai nagykövetet és azt magyarázta neki, hogy nem a demokráciát kell erőltetni, hanem egy erős ember kell az ország élére, aki vezetni tudja a népet, mert arabok csak az erőnyelvén értenek. Irakról beszélt de Egyiptomra gondolt”.

J. Scott Carpenter részletesen elemezte lapunknak az Obama adminisztráció magatartását. Arra a megjegyzésre, hogy aligha voltak sokan a kormányzatban, akik azt gondolták volna, hogy Mubarak nem mond le a hatalmas nemzetközi nyomás ellenére. Az Obama kormányzat igen kényes helyzetbe került, hiszen jövőre választási év lesz az Egyesült államokban és ha Mubarak nem mond le, az átmenetet nem sikerül végrehajtani, akkor Egyiptomban szembe kell nézni egy meggyengült hatalommal, radikalizákodott közvéleménnyel, elsősorban a Muzulmán Testvériség szerepének növekedésével, és persze a kérdéssel, amelyet a republikánusok feltesznek: „ki vesztette el Egyip­tomot?”,

Carpenter szerint valójában Was­hingtonban úgy gondolták, hogy a rendszerváltásnak azonnal meg kell történnie és az adminisztrációban meg voltak győződve, hogy a hadsereg lépni fog. Ehhez igyekeztek megfelelő politikai közeget biztosítani. Aztán kiderült, hogy az amerikai adminisztráció rosszul számított. Frank Wisner nagykövet küldetése kudarcot vallott, mert ugyan Mubarak bejelentette, hogy nem indul az elnökválasztáson ,Washington gyors távozást szeretett volna. Mire ő így reagált, hello, nem megyek. A legnagyobb dilemma az Obama adminisztráció számára, hogyan lehet biztosítani egyszerre, Mubarak távozását, a nyugodt átmenetet, a politikai és polgári szabadságjogok biztosítását és megakadályozni a Muzulmán Testvériség megerősödését. Sok elemző vetette fel, hogy a Mubarak-rezsim bukása elvezethet a közel-keleti „hideg béke” felborulásához. Carpenter ezt nem hiszi, szerinte akármilyen erő is kerül hatalomra, fenn akarja tartani a béke­megállapodásokat. „Nem gondolom, hogy a Muzulmán Testvériség domináló erővé válhat Egyiptomban. Nyilván fognak buzdítani arra, hogy Egyiptom rúgja fel a békeszerződést. De még ha politikai döntés is születne erről, a hadsereg aligha támogatná, nem akarna háborút Izraellel”. Több mint két éve már, hogy Carpenter elemzésében azt írta: az Egyesült Államoknak támogatnia kell az arab demokratákat, a politikai és gazdasági reformokat. Arra a kérdésre, milyennek látja a demokratikus változások lehetőségét az arab világban, így válaszolt: „reális esélyt adok neki, és utalt az elmúlt hetek fejleményeire. Én ugyan nem hiszek a dominoeffektusban, noha van bizonyos egymásra hatás, s a nagyon különböző egyes országok kihívásai hasonlóak. A történelmi tapasztalataik és a politikai-gazdasági fejlettségük viszont nagyon is eltérő. Tunéziának van a legjobb esélye. Mindenesetre azt remélem, hogy az egyiptomi történések megszólaltatják az utolsó ébresztőt”. 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!