PALLANKI PÉTER – Petya, ahogy a közösségi portálokon, a neten szerepel – tapolcai. Ám a 25 éves hentes Devecseren, új családjánál lett hős. Pedig dehogyis akart ő azzá lenni… Jól elvolt otthon, a szabad napján, október 4-én hétfőn. Előző nap fejezte be a sógorral a háromszobás ház kifestését. Párjával csak este akartak bemenni Ajkára egy kicsit. Az estéből délután lett. És nem autóbusz, hanem traktor, majd szirénázó katasztrófavédelmis kocsi volt a közlekedési eszköz. Az első sokkon 11 nappal a vörösiszap-katasztrófa után már túlvan. Boldogan nyugtázza: már csak a bokájáig fedi ödémás, sebes lábát kötés. Összeégett, sebes végtagjait, kötéseit végigfotózta magán iszapból kihozott mobiljával. Már nem csak arra emlékszik, hogy érezte, vissza kell mennie, hiszen Enikőt és Icukát, a rokongyerekeket kihozta, de még vannak odabent a házban, ahová az ablakokat bedöntve ömlött a vörös ár. Végül mind a hatan kint voltak. Amikor a mamát – párja anyját – vitte ki a vállán, már szinte minden ruha lefoszlott róla. „Pucéron, egy mobillal a kezemben hívtam segítséget a háztetőről. A kis közben rengeteg szerencsétlen állatot láttam úszni, esélyük sem volt megkapaszkodni. A hárommázsás cserépkályhát meg a hűtőt kisodorta az ár, kerítésünk felett több autót emelt át az iszap. A kapu állítólag ma is tökéletesen zár, de a házat bontásra ítélték. A mama nem érti, ki írta alá helyette, hogy le lehet bontani. De ő, meg a többiek is biztonságban vannak mind, Hévízen” – mondja. Zoknitól alsóig, tisztálkodó szerektől a csokoládéig mindent a helyi szociális gondozóktól kap. A sógor, aki szintúgy földönfutóvá vált, megtalálta Petya személyi igazolványát, bankkártyáját a házban. A műanyag kártyát le lehet mosni, de a chipnek annyi. Mint a fotóknak, a könyveknek, a számítógépnek… Vége az egész otthonnak. Meséli, az önkormányzattól senki sem kereste még meg, hogy mi van vele. De talán nem is baj. Hiszen Devecserbe biztosan nem megy vissza ő sem. „Nem tudnám ott a fejem este letenni többé.”

FARKAS GYÖRGY JÁNOS jelenleg munkanélküli gépkocsivezető szívesen kikel az ágyból. És egyfolytában topog. Mintha helyben futna. „Ne féljen, nem vagyok én idegbeteg, csak így jobb, talán valamivel kevésbé érzékeny a megégett két lábam!” Korábbi munkahelyi balesetéből származó sérülésének operáció jára várt – s várhat a vörösiszap miatt még jódarabig. Éppen a szomszédban volt, a haverjához ugrott át, amikor meglátta: kilépett a medréből a Torna-patak, s nem is úgy néz ki, mint máskor. Pedig itt a környéken eddig is mondogatták, már hozzá vannak szokva, hogy időnként piroslik a hó, vörös lesz a homok még a játszótéren is… Aztán már a házban volt az iszap. A szoba lúggal lett teli. A haverral, meg annak asszonyával egymást segítették. Nem gyenge ember, tolta, tartotta őket. Még jó, hogy a gyerekek nem voltak otthon. Aztán már ő is kint volt, s az első percekről csupán az jut az eszébe, hogy a villanypóznába csimpaszkodott, de szikráztak a vezetékek, izzani kezdett az oszlop. „Imádkoztam Istenhez, üvöltöttem, berekedtem. A húgom Pesten egy bankban dolgozik. Szerencse, hogy nem volt itthon éppen… A digitévé, a szekrénysor, a gépek mind a vörösiszapba fúltak. Ő már itt bent volt, amikor ki lett adva, először az iszapot kell kihordani, utána történhet meg a kárfelmérés. Fogalma sincs még, mi vár rá. Egy bizonyos: edzi a kezét, az öklét, hogy egyszer, ha majd egy felelőssel – ha lesz ilyen – összefut valahol az utcán, egy jót behúzhasson neki. Az talán elégtétel lesz. Mert azt nem tudja megbocsátani, hogy senki sem állt eléjük. Sportbarátként meg örül, hogy a Magyar Labdarugó Szövetség a szerdai San Marino–Magyarország meccs 8 milliós bevételét a károsultaknak ajánlotta fel, a meccset is látta – topogva.

BOGNÁR JÁNOS SÁNDOR piros-fehér-zöld tréningruhában szívja a cigarettáját a kórházi büfé előtt a hűvösre sikeredett októberi napfényben. Karbantartó a gyárban. Abban a gyárban, ami majdnem a vesztét okozta. Őt is két lábán lévő irdatlan kötésekről lehet megismerni: katasztrófasérült. Máriát, az élettársát és Szultánt, a kutyáját mentette meg, „aki” vár rá a rokonoknál. A kétszobás ház, a két teli hűtő, a fészer a szerszámokkal, meg mindenük, amit kétkezi – négykezi – munkával össze tudtak szedni, odavan. Éppen az erdészettől jött, a szomszéd telefonált, amit tudnak, mentsenek, mert nagy a baj. „Mire a biciklit leraktam, már a szekrény tetejéig ért az iszap, pedig a ház jól alá van pincézve. Bőrdzseki volt rajtam, az védett valamennyire, de a káreltakarításnál most jó gumicsizma akkor semmire sem volt elég, belefolyt a maró lé. A nejem elesett, vitte az ár, felkaptam. Neki a melle, a háta égett meg. A szomszéd is bajban volt, belefulladt volna talán, mert rönkök, autógumik nyomták le… Aztán a rakodógépek emeltek ki minket. A pótkocsin fürdettek meg a mentők. Oda vissza nem tudunk menni, de Devecserben van rokonom, már elrendezett mindent. Ott a kutyám is. Hogy dolgozni fogok-e ott? Hát olyan sok munkaféleség van erre? De ezzel a lábbal még sokáig nem vagyok egy acélos munkavállaló, a jövő héten állítólag Pestre visznek a Honvédkórházba plasztikai műtétekre. Tudja, most járt itt az unokahúgom. Violetta mesélte: az állatokat a Vadvirág utcában meg tudták menteni. Mondják, nehéz közlekedni, de az ijedségen kívül más bajuk nem történt. Az ilyen hír még jobban esik, mint egy szál cigi, amiért itt nagyon meg kell küzdenem ezekkel a lábakkal!”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!