Arsenal-verés családias hangulatban

Ha létezne verseny a világ legszimpatikusabb stadionjai számára, a Stoke Cityé egészen biztosan dobogós helyen végezne. Ráadásul még a drukkerek is viccesek.

„Csak várja meg, míg legközelebb ellenünk fújnak” – kacsint rám sokatmondóan a Stoke B-közép előtt az egyik biztonsági őr (történetesen egy hölgy), akinek nyilván feltűnt, hogy egyszerűen nem tudom megtartani a fényképezőgépem a röhögéstől. A Britannia stadion örömmámorban úszik, a hazai csapat 1-0-ra vezet az Arsenal ellen, a szurkolók pedig önmagukat és a fotósokat szórakoztatják. Nem kell sokat várni a következő Stoke elleni ítéletig: a sípszó után dühödten hördül fel mindenki, ám hiába reklamálnak, a bírót nem hatja meg a hőzöngés. A biztonságis hölgy ekkor a kapu mögötti szektorra bök. „Nézze csak, kezdődik.” Valaki középtájon elüvölti magát: „Let’s all do the Wenger, la la la!” – azaz: mindenki wengerezzen! No, ezt nem kell kétszer mondani: wengerezik az egész lelátó ész nélkül, teli torokból énekelve.

A wengerezés mibenlétét bárki azonnal megértheti, aki látta már az Arsenal trénerét, Arsene Wengert reklamálni. Jó, persze, hogy mindenki látta már, hiszen gyakorlatilag mást se csinál a meccseken, mint két kezét az égnek emelve csapkod, és artikulálatlanul üvölt. A wengerezést a Birmingham City drukkerei „találták fel” néhány éve, azóta pedig a Stoke-fanok kedvenc szórakozása lett – pár napja pedig az enyém is. Mit mondjak, nehéz megállni, hogy az ember ne álljon be az önfeledten hadonászók sorába, akik között a tisztes, őszes halántékú nagypapától az ovisokig mindenkit megtalálunk. Bár Wengert saját bevallása szerint hidegen hagyja, mit ordibálnak mögötte a lelátón, azért többször is jelezte már a szövetségnek, hogy ideje lenne betiltani a sértő szurkolói nótákat.

Apropó, nagypapák: a Britannia stadionban meccset nézni olyan, mint egy valóra vált álom. Az MLSZ „családbarát stadion” nevű elképzelésének megvalósulása. Kezdjük a legfontosabbal: az egész Britannia stadion akadálymentes.

A lelátók közepén húzódik egy gyűrű, amely a mozgássérültek, kerekes székesek számára épült: itt kényelmesen nézhetik a meccset, kísérőiknek pedig rendes ülőhelyeket szereltek fel, hogy nekik se szakadjon le a derekuk a nyolcvanadik percre. Rengeteg a gyerek, őket külön játéksarok várja arcfestéssel, játékokkal – tolongnak is, hogy kitombolhassák magukat a kezdő sípszó előtt és a szünetben. Ahogy a többi angol stadionban, úgy itt sem szabad alkoholt vinni a lelátóra – ám ez ellen senki se hőzöng, az emberek nyugiban isszák italukat a folyosón, a büfék előtt, amikből van egy rakás, így senkinek se kell lemaradnia a második félidő elejéről sorban állás miatt. A személyzet? Külön cikket érdemelne, de az egyik biztonsági őr tökéletesen szemlélteti, milyen távol vannak a hazai körülmények az angol viszonyoktól. Ő ugyanis, amikor meglátja, hogy egyik kollégája épp azzal a szurkoló ikerpárral beszélget, akit én percek óta próbálok tökéletes szögből lefotózni, megkérdezi, szóljon-e munkatársának, hogy másszon ki a képből.

A meccset a Stoke City nyeri Walters tizenegyesével – a piros-fehérek immár hivatalosan is az Ágyúsok mumusának számítanak, tekintve, hogy Wengerék mindössze egyetlenegyszer tudtak ellenük nyerni az elmúlt nyolc összecsapásukon. Az ünneplő tömeg lassan szivárog ki a stadionból: a Stoke-játékosok autogramokat osztogatnak, szurkolókkal fotózkodnak. Az egyik csoport egyenesen Irakból érkezett, és a meccs előtt a Sir Stanley Matthews-szoborral átellenben rendezett focibajnokságot az angol kissrácokkal. Végül megérkeznek a pályára a játékosok gyerekei, akik önfeledten ünneplik édesapjukat – és persze fociznak. Utolsóként jövök végig az üres folyosón, még készítek egy képet egy elhagyott lencséjű, törött szemüvegről, ami bizonyítja: a wengerezést nem érdemes félgőzzel csinálni. A parkolóból felszalagozott, dudáló autók veszik az irányt a város felé. Hazafelé a kocsiban a meccs utáni interjúkat hallgatjuk a rádióban. Wenger – szokás szerint – a játékvezetésre panaszkodik.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!