Pedig az előkészületeknek világszerte nagy visszhangja volt – különféle nyelveken és hosszú kolumnákban igyekezett a zsurnalisztatársadalom lebeszélni róla Quimbyt, hogy efféle „csacsiságot” kövessen el. Többek azzal érveltek, hogy rendben van, ha amúgy repülget ide-oda, de a történelmi jelentőségű tettek mégiscsak az erős és bátor férfiak reszortjai. Még a pilóta barátai is kételkedtek a sikerben – az egyikük, Gustav Hammel azt is felajánlotta, hogy varrat magának egy ugyanolyan szilvakék pilótaruhát, ami addigra Harriet védjegyévé vált, elbújik a repülőgép hátsó ülésén, és a megfelelő pillanatban, amikor a gyenge nő már kezdi feladni, hősiesen elő-, majd előremászik, és látszatra legalábbis megmenti a küldetést. A sok tamáskodó csak tüzelte a pilótanőt: egy korabeli interjúban azt nyilatkozta, hogyha neki személy szerint lenne bármi kételye a képességeit, illetve a veszélyes manőver sikerét illetően, most már akkor is belevágna.

Amikor elérkezett a nagy nap, már tudta, hogy a Titanic-katasztrófában konkurenciája akadt, ennek ellenére fel sem merült benne, hogy elhalassza az eseményt.

Kölcsönkérte Louis Blériot 50 lóerős, saját fejlesztésű monoplánját, amellyel a francia mérnök-konstruktőr pilóta három évvel korábban már sikeresen átrepülte a csatornát, és április 16-án, kora reggel a levegőbe emelkedett Dover partjainál. A repülés az időjárási viszonyok miatt közel egy órán át tartott – ez Blériot repülési idejének majdnem a kétszerese –, okot adva a siker előtt továbbra is nehezen fejet hajtó szkeptikusoknak az újabb „nemvalóezanőknekezésekre”.

Ezzel együtt a nem mindennapi teljesítmény igencsak jót tett a 37 éves pilótanő amúgy is sokat csiszolgatott renoméjának, és két és fél hónappal az akció után meghívást kapott a Boston Aviation Meetre, hogy induljon a 100 000 dolláros (ma kb. 2,3 millió dollárt jelentene) díjazású versenyen.

Harriet számára ujjgyakorlatnak tűnt a feladat, vállalta is a felkérést, ráadásul úgy, hogy maga mögé ültette a rendezvény főszervezőjét, William Willardot. Húsz perc látványos repülés után elérték a 3000 láb magasságot, ám a visszafelé úton, 1000 láb ereszkedés után a gép hirtelen meglódult, rángani kezdett, majd Willard és Quimby 5000 néző szeme láttára kirepült a monoplánból.

A baleset valódi oka máig tisztázatlan, a szakértők szerint ilyen magasságban a legapróbb hiba is végzetes lehet egy nyitott ülőfülkés, ócska biztonsági övekkel felszerelt gép esetében. Persze a kétkedők azonnal elméleteket kezdtek gyártani arról, miként ájult el az esendő, gyenge nő, amint szembe találta magát és a gépet egy hatalmas széllökéssel, ám akik jól ismerték Quimbyt, azok szerint akkor sem veszítette volna el az eszméletét és a józan ítélőképességét, ha maga a Jóisten megy szembe vele a széllökés hátán.

Soha semmitől nem félt, kalandvágya és elszántsága vezette a repülés felé is. Bármibe kezdett, azt a maximumon égette – újságíróként indult Kaliforniában, olyan időkben, amikor még a zsurnalizmus is a férfiak kiváltsága volt. A San Francisco Dramatic Review-nál helyezkedett el, de mivel a kaliforniai közeg nem elégítette ki, New Yorkba költözött, és rövid időn belül Frank Leslie lapjánál, a Leslie’s Weeklynél kapott kritikusi állást. Az ott eltöltött 9 év alatt összesen 250 írását közölte a lap, köztük sok olyan kaland- és útleírást, melyeket többnyire valamilyen extrém módon, például versenyautóval teljesített. A repülés is izgatta, de a Wright fivérek által alapított repülőiskolában nem képeztek női pilótákat. Az újságírói munka mellett filmforgatókönyveket írt, fotózott, videókat készített, és nem engedte, hogy bárki lenyesegesse a szárnyait. Amikor 1910-ben egy repülési kiállításon összetalálkozott Matilde és John Moisantnal, akik repülőiskolát üzemeltettek, és a Wright testvérpárral ellentétben nőt is hajlandóak voltak megtanítani repülni, Harrietnek megpecsételődött a sorsa. Tandíját a Leslie’s Weekly fizette, cserébe heti rendszerességgel írást közölt a női pilótává válás rejtelmeiről. Engedték, hogy csinálja, amit szeretne, de igazán nem vették komolyan.

Amikor például a pilótaiskola kiküldte az első részletező számlát az újságnak, azon olyan tétel is szerepelt, nem kis összeggel, hogy öltözködési tanácsadás, azaz milyen ruhát viseljenek a pilótahölgyek repülés közben.

S bár nem igazán hittek benne, Harriet Quimby minden társadalmi sztereotípiára rácáfolt. 1911-ben, az USA-ban első nőként pilótaengedélyt szerzett, önállóan repülni kezdett és sorozatosan versenyeket nyert. Köztük egy hétperces éjszakai repülési megmérettetést, amiért élete első pilótahonoráriumát is megkapta. S bár az újságírás akkoriban még más presztízsű szakmának számított, mint manapság – az első gépét is a Leslie’s Weekly vásárolta meg számára –, azért 1500 dollárt egyetlen cikkéért sem kapott korábban. Aztán jöttek az egyre merészebb álmok, és az a bizonyos, 105 évvel ezelőtti április 16-a…
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!