Azért a kaszt az úr

India több szövetségi államában, sőt a fővárosban is utcára vonultak a kaszton kívüliek, azaz a páriák/dalitok, mert a legfelsőbb bíróság szabadlábon enged védekezni három, a ksatrija (uralkodók, lovagok, harcosok) kasztba tartozó gyanúsítottat, akik a vád szerint halálra vertek egy kaszton kívüli fiút, pusztán azért, mert lovat tartott.

Bár India alkotmánya többékevésbé 1950 óta tiltja a kasztok közötti diszkriminációt – igaz, hogy jogokat és kiváltságokat a dalitok közül csak a hinduk, később a szikhek és buddhisták kaptak, a keresztények a mai napig nem! –, a rendszer merev tabui még a 21. században is rendíthetetlennek bizonyulnak. Ugyan számos államban bevezettek, illetve próbálnak bevezetni olyan intézkedéseket, amelyek oldják a kasztrendszer átjárhatatlanságát és segítik a társadalmi mobilitást, a hinduizmus befolyása mindennél erősebb. Szigorúan szabályozza az emberi életet, és még mindig megmondja, hogy milyen foglalkozást űzhet az egyén, kivel házasodhat, kitől fogadhat el ételt és italt, vagy akár azt, hogy milyen állatot tarthat.

A kasztrendszer szabályai kétezer év alatt olyannyira bebetonozódtak az indiai emberek életalapvetésébe, hogy akár még a bíróságon is felülírják az alkotmányt. Aki tehát megöl egy származását tekintve kirekesztett fiút, mert az nem veti alá magát a kasztját érintő, ám a modern Indiában jogszabályokban nem létező korlátozásoknak, az a bíróságon amiatt részesülhet előnyben – diszkriminációellenes jogszabály ide vagy oda –, mert a bűncselekményt egy alacsonyabb kasztba tartozó személy ellen követte el. A „Bénítsuk meg Indiát!” jelszó alatt zajló, számos halálesetet is követelő zavargások miatt Rávi Sankar Praszád igazságügy-miniszter ugyan felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a legfelsőbb bíróságra, de az utcán lévő kaszton kívülieknek ez nem elég. Nem hisznek a kormánynak.

Kétezer éve így van

A különböző genetikai jellegzetességgel rendelkező populációk nagyjából 4200 évvel ezelőtt kezdtek el keveredni egymással az indiai szubkontinensen, ennek azonban 1900 éve vége szakadt.

A régészeti bizonyítékok szerint a keveredés az Indus-völgyi civilizáció hanyatlása idején kezdődött, amikor a kontinensnyi méretű állam területén megindultak a népvándorlások. Ezt támasztják alá az ősi szövegek is: az észak-indiai területeken beszélt szanszkrit nyelven íródott, 1028 rövidebb himnuszt, mantrákat tartalmazó Rigvéda például dél-indiai nevű törzsfőnököket említ. Ugyan már korán megkülönböztettek egyes csoportokat (papok, nemesség), eleinte semmiféle diszkrimináció vagy területi korlátozás nem fordult elő. A negyedik kaszt, a sudrák csak K. sz. e. 3000 körül jelent meg Indiában, de csak K. sz. e. 100 körül született szent szöveg, a Manusmruti tiltja meg nyíltan a kasztok közötti házasságot.

Kétezer éves hagyománnyal szembemenni nem könnyű, főleg úgy, hogy az alkotmány és a jogszabályok adta kedvezményekkel, mint a világon szinte mindenhol, bizony vissza is élnek a „szerencsétlenek”. Miután az alacsony kasztokba tartozók elvben és olykor ténylegesen, a segélyezésben is kedvezőbb elbírálás alá esnek, egyesek azért harcolnak, hogy minél alacsonyabb rendű besorolást kapjanak. Ez érthető módon szúrja azoknak a szemét, akik szerint minden jól van úgy, ahogyan azt a vallási hagyomány előírja.

Beszennyez a jelenlétük

Indiában a hinduk évezredek óta a négy kaszt – bráhmin, azaz pap vagy tanító; ksatrija, azaz uralkodó vagy harcos; vaisja, azaz kézműves vagy kereskedő és sudra, azaz munkás vagy szolga – egyikébe születnek. Rajtuk kívül vannak a még a kasztokból is kirekesztett páriák/dalitok. A négy főkasztot varnaként is emlegetik szanszkrit nevük alapján – egy kaszton belül számos alkaszt létezik. Bár a modern kori India jogalkotása igyekszik figyelni rá, hogy legalább papíron oldja a hierarchiát, a könynyítések India területének nagy részén még mindig nem tudtak beszivárogni a hétköznapokba: még ma is tiltott például a kasztok közötti házasság, illetve még mindig élő az a hiedelem, hogy a kaszton kívülieknek még az árnyéka vagy a közelsége is beszennyezi a kasztokhoz tartozókat.

Mivel a kasztok között nincs átjárás, az egyén helyzetét a születése szabja meg. Egy érinthetetlen ekképpen a közösség szerint akkor is élete végéig az marad, ha a szokásai, erkölcse a legmakulátlanabbak, vagy esetleg a modern ember szabadságánál fogva, önként kilép a kasztrendszer adta keretekből.

Fittyet hányt a kasztrendszerre

Az első ilyen magát „szabadnak” kikiáltott indiai érinthetetlen, Bhímráó Rámdzsi Ámbédkar április 14-én lenne 127 éves. Bár érinthetetlenként született, viszont egy olyan család tizenegyedik gyermekeként, akik fittyet hánytak a kasztrendszerre.

Édesapja a brit hadseregben szolgált, a gyerekeit pedig, semmibe véve a közösség ellenállását, iskolába „kényszerítette”. Mivel jogszabályba nem ütközött a gyerekek taníttatása, az intézmény kénytelen volt befogadni Ámbédkárt is, ám osztálytársai és tanárai mindent megtettek annak érdekében, hogy kiutálják maguk közül a fiút. A tanteremben például csak egy zsákon ülhetett, amelyet mindennap haza kellett vinnie; vizet csak akkor ihatott, ha a pedellus töltött neki, mert az érintése beszennyezte volna a vízcsapot; és az egész városban nem akadt borbély, aki levágta volna a haját. Ő volt az egyetlen érinthetetlen a középiskolai osztályában is, és 1908-ban, szintén első kaszton kívüliként iratkozott be Bombay (Mumbai) egyetemére. Közgazdászdiplomájának megszerzése után egy maharadzsa ösztöndíjával az amerikai Columbia Egyetemen szociológiát, történelmet és filozófiát is hallgatott, s tanulmányozta a nyugati demokrácia irodalmát. Ő  volt az első indiai, aki közgazdasági doktorátusát külföldön szerezte meg, hazatérve mégis azzal kellett szembesülnie, hogy honfitársai számára továbbra is csak egy érinthetetlen maradt.

Kormányzati állásából beosztottai kinézték, magántanítói állásából elbocsátották, pénzügyi tanácsadó cége csődbe ment, amikor kiderült a származása. Ügyvéd, polgárjogi harcos, az érinthetetlenek szószólója lett.

Iskolát alapított a kaszton kívüliek részére. 1932-ben India alkotmányos berendezkedésének kialakításakor sikerült elérnie, hogy a parlamentben 148 helyet az érinthetetlenek számára tartsanak fenn. Belevetette magát a politikába: pártot alapított, könyvet írt a kasztrendszer eltörlésének szükségességéről, a második világháború alatt az indiai brit kormány munkaügyi minisztere, a háború után pedig az első indiai kormány igazságügy-minisztere lett. Ő vezette az alkotmányt megszövegező bizottságot is. Az 1950 óta életben lévő alaptörvény a társadalmi forradalom egyfajta dokumentuma lett: elviekben biztosítja a vallásszabadságot, megszüntetett minden hátrányos megkülönböztetést a nőkkel és az érinthetetlenekkel szemben, és helyeket biztosít a közigazgatásban és az oktatásban a hátrányos helyzetű kasztoknak és törzseknek. Fura kettősség ez: aki van olyan elszánt, kiharcolhat magának lényegében bármilyen karriert, de ugyanabból a csapból, mint egy kaszton belüli, akkor sem ihat. És jaj annak is, aki lovat tart.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!