Boldoggá gyógyít

„Százhatvan beteget láttunk el naponta, két hét után volt a mélypontom, nagyon hiányzott a két kislányom és a férjem, haza akartam jönni. Ráadásul értelmetlennek találtam a munkát, mert végeláthatatlan volt a betegek sora. De eszembe jutott, gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy segítsek a leginkább rászorulókon, ráadásul mivel önkéntesként voltam kint, pénzem sem lett volna repülőjegyre” – meséli a 46 éves Fodor Réka. Akiről fotó alapján azt gondoltam, vannak „afrikai” gyökerei – de hamar kiderült, csak az afrofrizura „tréfált meg”. A fonott tincseket Ugandában ajándékba „kapta” a helyiektől. „Ott vagy kopaszok a nők, vagy befonják a hajukat, mert az a praktikus: nehezebben lesz tetves, és elég kéthetente mosni. Aztán tavaly a novemberi könyvbemutatóra itthon ismét megcsináltattam nosztalgiából, azóta pedig már a védjegyemmé vált.”

Réka tizenkét évesen olvasott a német Nobel-békedíjas Albert Schweitzerről. „Lenyűgözött, hogy lelkész, filozófus, teológus, tanár, orgonista, majd idősebb korában orvos lett. Nagyon megfogott, hogy orgonakoncerteket adott, s a befolyt pénzből kórházakat építtetett. Ezt elraktároztam magamban. Később zongorázni tanultam és orvos akartam lenni.”

Az egyetemen egy évet halasztott, azt mondja, elege lett abból, hogy az első két évben élő embert nem is láttak, úgyhogy kiment Párizsba utcazenésznek.

„Lázadás volt, nem vitás, de tök jól megéltem belőle, örültem, hogy el tudom tartani magam, ugyanakkor azt is tudtam, hogy zenésznek középszerű vagyok, úgyhogy inkább folytattam az egyetemet.” Orvosi vénája nem véletlen: szülei vegyészek, apai nagyapja pedig háziorvosként járta Üllőt – piros biciklivel látogatta a betegeket, de sajnos nagyon fiatalon meghalt. „Azért akartam háziorvos lenni, mert abban nagyobb a szabadság, mint egy kórházi munka során, márpedig a szabadság nekem nagyon fontos. Alkalmatlan lennék arra, hogy »szakbarbárként« egyetlen területnek legyek a specialistája. A széles látókör nekem fontosabb. Igaz, így a hierarchia alján vagyok, de ez az egyik legsokszínűbb feladatkör, sokféle embert, betegségtípust látok” – magyarázza.

Van, hogy naponta hetven beteget kezel, mellette mentőzik is, igaz, most már csak hetente egy éjszaka.


Utazás az ismeretlenbe

2015 elején – önhibájukon kívül – inkasszózták a házukat, s odáig jutottak, hogy vagy tankoltak, vagy ettek. „Életemben nem voltam olyan mélyen. Épp akkor mesélte egy kolléganőm, hogy Afrikába megy misszióba és ez eszembe juttatta gyerekkori álmomat. Azonnal jelentkeztem a Magyar Afrika Társaságnál, és be is választottak az ugandai misszióba.

Az ésszerű válasz persze az lett volna, hogy nemet mondok. Többektől meg is kaptam, hogy milyen felelőtlen anya vagyok: negyven napra otthagyom a gyerekeimet, miközben anyagi problémáink vannak, ráadásul ilyen veszélyes helyre megyek.

A kisebbik lányom akkor még csak nyolcéves volt, a nagyobbik tizenkettő, ő azt mondta, ez anya gyerekkori álma, majd ő eldönti, hogy elmegy-e. Szerencsére a férjem is támogatott.”

Réka három másik orvossal negyven napot töltött 2015 nyarán Uganda északi részén, Mbale térségben. Háromnaponta mentek másik városba, faluba. „Miséken adták hírül, hogy jövünk, voltak, akik napokat vártak ránk, máshol pedig több százan álltak sorba, ugyanis ott tízezer emberre jut egy orvos. Óriási a szegénység, gyakori az éhhalál. Potenciálisan mindenkit HIV-fertőzöttként kellett kezelni. Napi tizenkét órában dolgoztunk, azalatt százhatvan beteget kezeltünk, abból nagyjából húsz volt AIDS-es és rengeteg volt a maláriás és más fertőző beteg. Nem vittünk sok gyógyszert, ugyanis ott kapható szinte minden, van patika, csak az emberek nem tudják megvenni, pedig pár száz forintba kerülnek. Alig van készpénzforgalom, nincs társadalombiztosítás, a helyi kórházakban a gyermekágyas anyák mellett kakasok kukorékoltak.

Az iskola is fizetős, családonként általában egy gyerek jár iskolába, aki jól beszél angolul, s ő tanítja a többieket is” – sorolja a meghökkentő élményeket.

A miniorvoscsoportnak hat perce volt a diagnózis és a terápia felállítására. A betegek fordítottak egymás között, de mivel tizenhat nyelvjárás van, előfordult, hogy egymást sem értették. Sokszor nem volt áram, néha napokig voltak sötétségben. Akkor nem tudták használni a mikroszkópot sem, amivel megállapíthatták volna például a malária meglétét. Naponta egyszer ettek, általában rizst, babot és borsót, néha húst. Mégsem a körülményeket viselte a legnehezebben, hanem a gyerekeinek a hiányát: a bő egy hónap alatt egyszer tudtak telefonon beszélni, néha a Facebook chatvonalán sikerült kommunikálni.


Könyvvé vált álom

Azt mondja, Ugandában rengeteg mindent kapott, annyi boldog mosolyt sosem látott. „Volt olyan maláriás kisfiú, aki miután megkapta az infúziót, táncolva ment ki a sátorból. Ők ugyanis egy-két szem gyógyszertől már szinte meggyógyulnak, hiszen nincsenek hozzászokva a hatóanyagokhoz – nem úgy, mint mi” – magyarázza Fodor Réka. Akinek ott vált egyértelművé: nem IQ-tól vagy anyagi helyzettől függ a boldogság. „Itthon sokkal jobb körülmények között élnek az emberek, mégis állandóan keseregnek, Afrikában viszont mindenben megtalálják a jót” – teszi hozzá. A doktornő azt gondolja, nem véletlen, hogy az elmúlt egy évben rengeteg jó dolog történt vele: még jobban összekovácsolódott a családja, rendbe jöttek anyagilag, megkapta a XV. kerületi praxist, egyetemi oktatónak nevezték ki, beválasztottak az idei top 50 sikeres ember közé. Mottója: először adj, aztán a többszörösét kapod vissza. S közben a kitűzött célok mentén kell haladni. Erről szól Afréka című könyve is, ami útinapló és egy „álmok-célok-motivációs” könyv is. Azt mondja, látja a betegein is, hogy akik kiteljesedtek, akiknek vannak álmaik, azok kisebb eséllyel lesznek depressziósak idősebb korukban.

„Az ismerősök, de az ismeretlenek is folyamatosan kérdezgették, hogy mi volt Ugandában. Különösen azután kezdtek faggatni, miután voltunk Friderikusz műsorában, ezért döntöttem úgy, hogy megírom az élményeimet. Volt, hogy az író, filmrendező férjemnek diktáltam a mondatokat éjjel egykor. Nem vagyok sem író, sem híres, úgyhogy büszkén mondhatom: az elmúlt másfél hónapban várakozáson felüli az érdeklődés a könyvem iránt. A bevételt a következő afrikai missziómra fordítom” – teszi hozzá. Annak pedig különösen örül, hogy kapott már olyan e-mailt, amelyből kiderül: erőt merítettek a könyvéből. Mivel Rékát egyre többen „fedezik fel”, kénytelen „megszűrni”, mire, kire szakít időt, már nem tud mindenkivel szóba állni. „Akire nincs időm, energiám, az biztos azt gondolja, hogy elszálltam, pedig csak muszáj jól beosztanom a napjaimat, üres fecsegésre nem pazarlom az időt.”

Réka legnagyobb eredményének azt tartja, hogy a következő missziós utazáson a családja is szeretne részt venni. Azt remélik, hogy az idei karácsonyt már Afrikában tölthetik. És azt kívánja, mindenki merje megvalósítani saját álmát, misszióját.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!