Börtönbeli boldogság

Akit megfogott Ázsia, az többet nem szabadul tőle. Ha egyszer kinyílt eddig csak hunyorgó szeme, máshogyan látja már a világot. Most újra itt vagyok, Délkelet-Ázsiában. Ott, ahol Buddha jelenléte mindent áthat. Az emberé, akiről Francisc Munteanu író és rendező például azt mondta, soha nem állította, hogy van isten – igaz, nem is tagadta; s hogy rövidlátásra vall mind az állítás, mind a tagadás. Mert ha nincs isten, akkor nem is lehet befolyása az emberek létére és boldogságára. Ha pedig van, akkor ő sem vonhatja ki magát az élet végtelen körforgásának törvénye alól.

A délkelet-ázsiai kultúra nagy birodalmai éppen egy ilyen körforgás gyűrűi. Az ember teremtette, majd az emberi természet hiúsága lerombolta, hogy a vad természet vigyázzon rá addig, amíg az ember újra meghódítja. Most Burmába utaztam, keresve az örök körforgás igazságát. Bár Buddha szerint olyan sincs, hogy igazság.

De vajon hogyan kell a turistának viselkednie egy olyan országban, ahol a hírek szerint a mai napig koncentrációs táborok működnek, gerillaharcok dúlnak, nem számít az emberélet? Mi ezzel sosem szembesültünk igazán. Az utazókat hermetikusan elzárják az igazságtól. Hiszen most kell a friss dollár, jöjjön csak a nyugati turista, egy katonai diktatúra folyton éhes, még többet akar, persze kizárólag magának. Miután Burma függetlenné vált a brit gyarmatbirodalomtól, a szocializmus elkorcsosult változata gondoskodott arról, hogy a világ egykor vezető rizsexportőréből a világ egyik legszegényebb országa váljon, és évtizedekre leszakadjon a régiós országoktól, mint például a virágzó Thaiföld.

Sötét kirakat

Burmában a rendszer sokszor megtévesztő furcsaságokat szül. A főváros például nem Yangoon, de még csak nem is Rangoon, amit Rejtő Jenőtől már ismerhetünk, nem a kulturális központ Mandalay, de még csak nem is az ősi főváros Ava, hanem egy Naypyitaw nevű hely, amely valaha Pyinmana néven működött. Naypyitaw a turisták számára nem is létezik, szigorúan lezárt terület. A kormányzó junta 2006-ban tette át a székhelyét a szárazföld belsejébe, mivel féltek Yangoon földrajzi sebezhetőségétől.

Így Yangoon a nyugati nyitás szimbóluma lett, amolyan kirakatváros, ahol például van bankautomata és welcome Coca-Cola. A kirakat azonban éjjel sötétbe borul, még Yangoonban sincs rendes közvilágítás. Az egyik hotel vagy üzlet fénycsóvájától a másikig botorkálok egy szelíd patkánycsapat kíséretében, míg elérek egy éjszakai piacra, ahol vacsorához jutok. Néha egy beteges kutyavonyítást lehetett csak hallani a sötétben, itt a kutyák vacsorájának bizonytalanságáról elhíresült frázis mindennapi probléma.

Sosem láttam még ilyen csontsoványra fogyott, ám szelíd vadorzókat. Yangoon amúgy sem szép hely, koszos és lerobbant, valahol még felbukkan a gyarmati idők fénye, koloniált ritkaságokat látni, néhol Indiára emlékeztet, csak a lakói kedvesebbek, félénkebbek. Úgy általában még sosem találkoztam ilyen őszintén kedves nemzettel, a mindenhol undoknak ismert taxisofőr is türelmesen segít eligazodni a városi dzsumbujban.

E boldog szerénység kulcsa a vallásban és a közösségi létben, de lehet, hogy a nemzeti kábszerben, a bételdióban keresendő, amit mindenki csámcsog, és amitől pirosat köp, kábán mosolyogva, mindenhova. Ha az ember beszélget helyiekkel, hullámokban önti el a lelkiismeret-furdalás saját – eddig hányattatottnak tartott, ám másokhoz képest hihetetlenül szerencsés – nemzete miatt. A hírek ugyanis igazak. Néha csak a földet kémlelve pislogunk zavarunkban, máskor a semmibe nézve dünnyögünk – amikor a velünk egykorú srác a börtönéveiről mesél. Egy rendszerkritikus verse miatt ültették le évekre. Az emberek mesélnek nekünk a borzalmakról, az elnyomásról, arról, hogy még útlevelük sincs. Mintha egy párhuzamos univerzumban utaznánk, más, amit hallunk, és más, amit látunk.

Amit látunk, gyönyörű és érintetlen, az emberek kedvesek és csodálkozóak, a kultúra ősi és színes, 135 etnikai törzs közös hordaléka. Ami bizonyos, hogy a jelenlétünk segít a burmaiakon a legtöbbet. Költünk, és minden mozdulatunk egy szabad világról árulkodik. A nyugati világ felé való gazdasági nyitás, a remények szerint, a politikai élet status quóján is idővel változtatni fog. A burmaiak addig kivárnak, és közben igyekeznek megszokni az 1989-ben megváltoztatott földrajzi és egyéb neveket, mint például a Burmából lett Mianmart. Az enyhülés egyértelmű jele, hogy a korábban hosszú éveket házi őrizetben töltő nemzeti hős, az 1991-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Aung San Suu Kyi arcképével bárhol lehet találkozni. Piacon és jegyirodában, kiskocsmában és az állatkertben, mindenhol felbukkan a nép által csak „igaz vezetőként” hívott, amúgy közellenségnek bélyegzett ellenzéki politikus.

Akivel csak találkoztam, már legalább egyszer bevonult szerzetesnek, éveket töltött el kolostorban. Ez részben azért van, mert az 1988-as, vérrel levert, kormányellenes felkelés után az országot irányító katonai junta a diktatúra egyik legbiztosabb habarcsához nyúlt, és beszüntette az ingyenes oktatást. A művelt ember, a forrongó egyetemista képes az utcán megharcolni az elveiért, ezt ugye érdemesebb megelőzni. Jobb a „békesség”. Így a tanulni vágyók a kolostorban kapnak menedéket és jó színvonalú oktatást. A pagodákban az angol mellett francia és olasz szavakat is hallunk a szerzetesektől. Nyelvekben lapul a szabadság.

A tanulási lehetőségen túl a szerzetesi lét egyfajta társadalmi kötelezettség is, nem mindig belülről fakadó elhivatottság. Elképzelhető, hogy a taxija mellett köpködő, cigiző tréninges alak is monkként élhetett. A vallás ugyanis mindent áthat. A nyomorult kunyhók és lakások mellett az aranytól roskadozó imahelyek mesebelinek tűnnek. A templom itt élettér, az ima és a pihenés helye, ahol családok ebédelnek, gyerekek nevelkednek.

Az adományozás a templomokban olyan magától értetődő, mint az ima, együtt gondozzák, építik a közös szépet, a közösséget. Mindezt hatalmas, tanító kéztartásban megmerevedett Buddha-szobrok oltalmazó árnyékában teszik.

Nadrágból boldogság

A férfiak nadrág helyet úgynevezett longyit hordanak, amely tulajdonképpen egy hosszú, bő szoknya, amelyet nagy csomóval kell a derékon összefogni. A választott színnek is jelentősége van. Én is vásároltam egy longyit, amikor véletlen keveredtem egy templom bejáratához, és azonnali takarásra volt szükségem. Egy sárgából barnába futót. Egy fiatal monk megállított, és kedvesen kérdezte, hogy vajon miért ezt a színt választottam, még sosem látott nőn hasonlót, a fényt és Buddha közelségét mutatja. Boldog ember lehetek. Ahogy kimondja, rájövök, hogy mennyire igaza van. Nézem őt, és tudom, hogy neki nehezebb az élet. Mégis ő beszél ilyen közvetlen könnyedséggel olyan dologról, amiről mi itt Európában csak távolságtartással tudunk. A világ talán leghányatottabb sorsú országában értem meg, hogy a boldogság valószínűleg a legtermészetesebb dolog a világon.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!