Varázsló, pingpongbajnok és tánctanár költözött Szilvásváradra.
- Olyanok, mint mi, csak egy kicsit mások.
- Ma már nem félnek tőlük.

 
 

„Szakemberként sose értettem, miért háborognak? Valószínűleg azért, mert nem ismerik őket. Pedig jóhiszemű, szabálykövető, szeretetre éhes emberek. Sokszor példát vehetnének róluk az épek és egészségesek.” Tóth Erzsébet, a Bélapátfalvi Idősek, Fogyatékosok Otthona és Módszertani Intézete igazgatója érezhetően még most is feldúlt, amikor a három évvel ezelőtti dolgokról beszél. Akkor az egész magyar sajtót bejárta a szilvásváradi képviselő-testület ülésén készült videó, amelyen a település érdekeit hevesen védelmező hölgyek és urak tiltakoztak a Bélapátfalváról ideköltöző fogyatékos emberek ellen. „Az a nagy baj, hogy a lakosság nem tudja, kikről van szó… Java részük csendes, nyugodt… és hát csak tehetetlen… egymás kezét fogják, ott sétálnak… na, nem mondom, nem szép látvány” – mondta az egyik képviselő a felvételen.

Pedig az. Ott van például Jani és Melinda. Ülnek a szilvásváradi ház nappalijában és fogják egymás kezét.

„Mi már az otthonban egy pár voltunk, szerencsénk volt, ott is külön szobánk lehetett” – mondja a 43 éves szakállas Jani, akiről néhány perc után kiderül, hogy gyakorlatilag mindenhez ért: főz, mos, takarít, kertészkedik, többszörös pingpongbajnok és nagyszerű táncos. Most cha-cha-chát és palotást tanul, de korábban megfordult néptáncegyüttesben is. „Azért ez a kinti élet sokkal jobb, mint odabent. Itt az van, amit mi akarunk: mi döntjük el, mit csinálunk, mit főzünk, hova megyünk. Ez igazi élet.” Jani egyébként nemcsak ért mindenhez, tanítja is a többieket. Helént például pingpongozni.

„Iszonyú tehetséges, már versenyt is nyert, főleg a nyesései életveszélyesek” – magyarázza nem kis büszkeséggel, bár hozzáteszi, hogy sajnos a legutóbbi versenye előtt nem tudtak eleget edzeni. „Ígérték, hogy kihoznak egy asztalt a házba, de még nem kaptuk meg.”

2011-ben az ország csaknem 7 milliárd forintnyi uniós pénzt nyert arra, hogy – számos ENSZ-egyezmény és uniós direktíva alapján – végre nekikezdjen az otthonokban lakó, csaknem 15 ezer fogyatékkal élő ember helyzetének javításához. A program lényege, hogy a több száz fős intézményekből 6–12 fős családi házakba költöztetik az enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékosokat.

Olyan emberekről van szó, akiket időtlen idők óta „dugdostak” a társadalom elől. Az ugyanabban az évben elfogadott intézményfelszámolási program első kedvezményezettjei közé tartoztak a bélapátfalvai fogyatékosok, akiknek először a városban szerettek volna házat vásárolni. Bélapátfalva ellenállt.

Aláírásgyűjtés kezdődött, a tiltakozás átterjedt a szomszédos Szilvásváradra is. Volt, aki népszavazást akart kiírni az ügyben. Attól féltek, hogy a turisták majd messze ívben elkerülik Szilvásváradot, ha ott mindenféle „furcsa szerzet” fog sétálni az utcán. ( (A történetről a Vasárnapi Hírek is írt, még 2013-ban. Cikkünkben a bélapátfalvi intézmény lakói meséltek arról, milyen reményekkel készülnek az új életükre.)

A szilvásváradi házban most nyolcan laknak. Gyönyörű családi ház, a Meggyesen, a falu Rózsadombján. A program a szomszédban lakó orvostól vásárolta meg, két évvel ezelőtt. Az itt élők között volt a legerősebb az ellenállás: ha ideköltöztetik a fogyatékosokat, nem lehet majd kiengedni a gyerekeket a játszótérre se – mondták.

Nem tudni, kire gondoltak. Janiék tudniillik nem játszótérre járnak, hanem dolgozni, minden reggel. Többségük – ahogy az egykori bélapátfalvaiak közül sokan – visszajár az otthonban kialakított műhelyek egyikébe. Vannak aztán olyanok, akik közmunkán dolgoznak valamelyik környékbeli településen. Néhányan pedig a valódi munkaerőpiacon találtak állást. Igaz, belőlük van a legkevesebb. Viszont mindannyian önállóan utaznak, vásárolnak, vezetik a háztartást – egyszóval úgy élnek, mint a többi ember, túl a homokozón.

„A probléma ott kezdődött, hogy szinte semmi biztosat nem tudtunk a tervekről” – magyarázza az akkori ellenállást Szaniszló László, Szilvásvárad polgármestere. „Az egész úgy derült ki számunkra, hogy jött egy levél az építési hatóságtól, amiben az volt benne, hogy a településen néhány háznak a szociális főigazgatóság kezdeményezi az átalakítását. A jogszabály szerint a szomszédokat értesítették, akik persze semmiről semmit nem tudtak. Mint ahogy mi se” – állítja a polgármester, aki szerint az egész elkerülhető lett volna, ha a projektben részt vevők időben és körültekintően tájékoztatják a helybelieket. „Kellett némi idő, mire az emberek megértették, hogy ez nem veszélyes dolog.”

„Mi igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni: elsőként tájékoztattunk minden érintett polgármestert. A lakóinkkal többször jártunk az érintett településeken. Úgy látszik, ez nem volt elég – mondja Tóth Erzsébet. – Több időnek kell eltelnie, hogy a fogyatékkal élő embereket egyenrangúnak fogadják el.”

Végül elült a tiltakozás – a helybeliek talán elszégyellték magukat, érzékelve az országos felháborodást –, és a 150 bélapátfalvai bentlakó idén beköltözhetett a frissen felújított házakba Bükkszentmártonban, Bélapátfalván, Nagyvisnyón, Mónosbélben és Szilvásváradon.

„Évek óta készültünk erre. Tudatosan készítettük fel a lakóinkat – magyarázza Tóth Erzsébet. – De nemcsak őket, hanem a segítőket is. Ők egyébként sokkal jobban féltek a változástól. Sokan elképzelni se tudták, hogyan lesz ezután. Az otthonban mindennek megvolt a maga rendje és felelőse. Volt ebédidő, megkapták a reggelit és a vacsorát, a takarítók takarítottak, a gondozók segítettek öltözködni. Most mindenkinek ki kell alakítania a saját életét.”

Persze ez nem megy egyik napról a másikra. Az otthonból kiköltözőknek egyelőre még a gondozók segítenek, hogy eligazodjanak a mindennapi életben. Egyikük mindig ott marad éjszakára is a házakban. Egyelőre. Úgy számolják, néhány hónap múlva már erre sem lesz szükség.

Önálló életük első önálló döntése az volt, hogy kitalálják: ki kivel akar egy házba költözni. Hihetetlen, de egyáltalán nem volt vita. A szerelmesek, élettársak értelemszerűen együtt költöztek, de a korábbi barátságok is megmaradtak. Az új közösségek maguk választották ki a házat is.

A szilvásváradi házban Jani a vezér, bár ő azt mondja, nem főnök, csak „csapatkapitány”. „Mindent közösen intézünk. Mindenki takarít, ha rá kerül a sor. Van mosogatógépünk is – mutatja büszkén –, de még nem használhatjuk, egyelőre meg kell tanulnunk önállóan mosogatni. Ha valaki nem csinálja meg a feladatát, az büntetőpirítóst kap.” Értetlenségünket látva megmagyarázza a dolgot. „A csütörtök a kajamegbeszélés napja. Ilyenkor döntjük el, hogy mit fogunk főzni a következő héten. Aki valamit nem csinál meg, az a közösség döntése értelmében aznap csak pirítóst ehet.”

Janin, Melindán és Helénen kívül itt lakik még a 26 éves Péter, aki lakhatna otthon is a szüleivel, de úgy érezte, fogyatékossága miatt ott el van zárva a külvilágtól. Maga döntött arról, hogy a többiekkel együtt ideköltözik. Itt van aztán még a szemüveges Gábor. Varázsló, számos varázspálca és a témába vágó könyv büszke tulajdonosa, aki saját nyelvet talált ki, és néha azgadiul beszél. A többiek egyre többet értenek már belőle. Gábor nagy focibolond, szobájában Messi néz le a falról, a fiókjában pedig egy valódi Milantörülköző és egy Barca-sál lapul. „Nagyon jól focizom, de csak ha a többiek nem durvák – magyarázza –, Józsival például nem szeretek játszani, mert nagyokat rúg.”

A „meggyesiek” a közeli szövetkezeti boltba járnak vásárolni. „Mindig nagyon kedvesek velünk, szeretünk odajárni” – mondja Gábor. „Fogalmam sincs, mit gondoltak ezek az emberek! – fakad ki egy idős asszony, akit a boltban arról faggatunk, mi baja lehetett Szilvásváradnak Janival, Gáborral, Péterrel és a többiekkel. – Hát nem gondolnak arra, hogy nekik is lehet sérült gyerekük bármikor? Akkor majd velük is így fognak bánni?”

A szabadság egyébként néha elég félelmetes tud lenni. „Bementem a múltkor a dohányboltba cigiért, de nem szolgáltak ki – meséli Helén. – Nem hitték el, hogy elmúltam tizennyolc.” (Tény, ami tény, alig néz ki többnek tizenhatnál.) Aztán hazament az igazolványáért, megmutatta az eladónak, de az továbbra is csak kötötte az ebet a karóhoz. „Valószínűleg azt gondolta: a fogyatékos ember 18 évesen se dohányozzon” – nevet Helén.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!