Csak a dátum biztos

Ha most vasárnap lennének a választások, a franciák 28–33 százaléka a konzervatív, republikánus François Fillont jelölné elnöknek. 23–28 százalékuk a szélsőjobbos Marine Le Pent, 15-15 százalék pedig a „párton kívüli” Emmanuel Macront. Vagyis – ha semmi nem jön közbe – az előbbi két politikus jutna be a választás második fordulójába. (Franciaországban legalább a szavazatok 50 százaléka plusz 1 voks kell a tiszta győzelemhez, de 1958 óta mindig szükség volt második fordulóra.)


Le Pen – a tuti induló

Egy dolog biztos: Marine Le Pen, a Nemzeti Front vezetője elindul a választáson. A nacionalista, bevándorlóellenes, helyenként euroszkeptikus Le Pen mellett szólnak a számok és a világ hangulata. Ami a számokat illeti: a 23–28 százalék gyakorlatilag hibahatáron belül van Fillon támogatottságával. Ráadásul úgy, hogy Le Pen valójában még nem kezdte el az elnökválasztási kampányát. Ami csak abból a szempontból érdekes, hogy a francia választójogi és médiaszabályozás miatt minden párt és minden jelölt egyenlő adásidőt kap a televíziókban.

És amíg a szocialisták és a republikánusok az előválasztási kampánnyal már órákat használtak el a saját idejükből, a Nemzeti Front csak most kezdi „használni” az idejét. Vagyis az év első hónapjában a „csapból” is Le Pen folyik majd, ami újabb százalékokat hozhat neki. (A közvetlen kampányidőszakban újraindul a percek számolgatása, de addig még hátra van egy bő hónap.)

Le Pen esélyeit növeli a világban tapasztalható elitellenes hangulat is, ami a briteknél a Brexitben, az amerikaiaknál Donald Trumpban csúcsosodott ki. Csökkenti viszont az a francia hagyomány, hogy a bal és a centrum eddig mindig képes volt összefogni, amikor a szélsőjobb a hatalom közelébe került.


A jobb dilemmái

A francia belpolitika hagyományos szereplői a republikánusok, vagyis a köztársaságiak. Vezető erejük jelenleg az unió egy Népi Mozgalomért, amelynek színeiben annak idején Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnök, most pedig – a tavalyi előválasztási csaták után – François Fillon volt miniszterelnök indulna az elnöki posztért. Azért a feltételes mód, mert Fillonnak, előválasztás ide vagy oda, a jobboldalon is van két kihívója: Henri Guiano (Sarkozy egykori beszédírója) és Michèle Alliot-Marie korábbi védelmi miniszter. „A következő hetek a nyomásgyakorlásról szólnak majd, hogy ezek a jelöltek ne tudják összegyűjteni a jelöltségükhöz szükséges elektori aláírásokat” – mondja a Vasárnapi Híreknek Soós Eszter Petronella politikai elemző, Franciaország-szakértő.


Az ismerős baloldal

Amíg a jobb és a szélsőjobb már – hellyel-közzel – tudja, kit indítson a választásokon, a francia szocialisták még nincsenek túl az előválasztási procedúrán sem. Egy biztos, az igen népszerűtlen François Hollande nem terheli saját pártját azzal, hogy újra jelölteti magát. Egyelőre heten tudták összeszedni a jelöléshez szükséges aláírásokat, köztük Manuel Valls volt kormányfő ígérkezik a legesélyesebbnek, de Arnaud Montebourg volt gazdasági, Benoit Hamon és Vincent Peillon volt oktatási miniszter is megméretteti magát. (Két jelölt, François de Rugy és Jean-Luc Bennhamias a Zöldektől érkezik, a hetedik pedig Sylvia Pinel, a nemzetgyűlésben a szocialistákat támogató Radikális Baloldali Párt elnöke.)

A francia baloldal mélyrepülésének fő oka maga Hollande, akinek sikerült egy erős, jól szervezett, víziókkal rendelkező pártot a béka feneke alá rángatnia. Nem egyedül persze. A francia belpolitika normális menete szerint egy elnök az első két évben végigviszi a fájdalmas reformokat, a harmadik évben szövetségeket köt, a negyedikben – ha szerencséje van – learatja a reformok gyümölcseit, az utolsóban pedig újraválasztatja magát. „Hollande viszont – mondja Soós Eszter Petronella – mindent fordítva csinált: először kötött szövetségeket, két év után kezdett reformálni, nem csoda, hogy most nagyon népszerűtlen.”

Minden választáson van egy úgynevezett „sötét ló”. Az idén 40 éves Emmanuel Macron, az egykori befektetési bankár és a Hollande-kormány volt gazdasági minisztere jelenleg népszerűbb, mint Fillon, bár ez a számain egyelőre nem látszik.

A szocialistáktól  érkezett Macron egy kicsit olyan, mint a francia Bajnai Gordon.

Elhiszik róla, hogy képes a kormányzásra, számos civil szervezet támogatását élvezi, viszont nem áll mögötte valódi párt. Ez pedig a francia választási rendszerben inkább hátrányt, mint előnyt jelent. Elemzők szerint Macron simán elviheti a szociáldemokrata és a szociálliberális szavazók egy részt, de a klasszikus republikánus bázisba is „bele tud harapni”.


Jó-e ez nekünk?

Bárki kerüljön is az Élysée-palotába, az ő politikája fogja meghatározni az unió és Franciaország kapcsolatát. „A francia szuverenizmusnak hagyománya van. De Gaulle óta nemzetállamban gondolkodnak, amely bizonyos kérdésekben együtt akar működni a többi országgal, de a saját érdekeit helyezi az előtérbe” – állítja Soós Eszter Petronella. Apróbb különbségekkel ez alakítja a franciák Brüsszelhez fűződő viszonyát.

Marine Le Pen hatalomra kerülése esetén referendumot írna ki az uniós tagságról. Ha így lesz, korántsem biztos, hogy a franciák a maradásra szavaznak.

A francia kilépés viszont az egész európai projekt létét kérdőjelezné meg. Fillon is EU-kritikus, de nem EU-ellenes. Ugyanakkor több sebességes EU-ban gondolkodik, ami azt jelenti, hogy minden tag egyenlő, de az eurót használó országok egy kicsivel egyenlőbbek.

Könnyű belátni, hogy egyik forgatókönyv sem kifejezetten magyarbarát. Ha Le Pen győz és az unió veszít, az boríthatja az egész sakktáblát. Ebben az esetben a „maradók” valószínűleg összezárnak, és elapadhatnak az euróforrások. Fillon és a kétsebességes Európa koncepció sem igazán az, amire vártunk. Ahogy Soós Eszter Petronella fogalmazott: ha kimaradunk a belső körből, és szinte biztos, hogy kimaradunk, akkor hosszabb távon ott találhatjuk magunkat Európa perifériáján, és onnan nagyon nehéz visszakapaszkodni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!