A sok százezer szenvedélybetegből alig pár ezren kerülnek ellátásba, így az egyébként hatékonyan működő anonim önsegítő csoportoknak óriási szerepe van, és még nagyobb lehetne a gyógyításban – az addiktológiai ellátás országos módszertani központjában is ezt vallják. A nyitott szellemiségű intézményben jártunk.
Az addiktológiai osztály életének legfontosabb időszaka a reggel. Kezdetben a tisztán induló nap előrelépést, ugyanakkor újabb keserves kihívást is jelent, így komoly tétje van a nekirugaszkodásnak.
Tudja ezt Csenge is, aki hétköznaponként együtt „ébred” a betegekkel – fél éve még az egyik ágyban, most pedig segítőként, ő vezeti a napindító beszélgetést. Rövid idő és hosszú út ez, hiszen a 28 éves lány 10 évet szerhasználattal töltött. Pár hónapja józan, de ő is tudja: élete végéig függő marad. Ugyanakkor azt is megtanulta az elmúlt hónapokban, hogy ő a „baja” legfőbb szakértője, kezében van a felépülése kulcsa. Számára ez a kulcs pedig az a felelősség, amit másokért érez, amit az osztályon és egyéb helyeken tehet a sorstársaiért.
Az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) addiktológiai részlegét dr. Petke Zsolt osztályvezető főorvos egy rendezőpályaudvarhoz hasonlítja. Az itt felépülő klienseket – a beteg szó sosem hangzik el tőle – egyrészt felkészítik terápiájuk folytatására, testileg, lelkileg, pszichésen itt tisztulnak ki, másrészt a stáb hivatásos és felépülő tagjainak javaslatai alapján kitalálják, hogyan tovább, hiszen ezernyi módon lehet józannak maradni.
Ahogy láttuk: Csengének úgy, hogy mindennap megmutatja másoknak saját hegeit és azt is elmondja, hogy neki hogyan gyógyulnak. Hogy a pályaudvaros hasonlat más szempontból is mennyire találó, ahhoz Magyarországon kell élni. Ahol – pár hete lapunk hasábjain egy orvos mondta ki – egy kórház és egy állomás vécéje ugyanúgy néz ki. Tovább árnyalva: olyan az OPAI addiktológiája, mintha Rákos-rendező irányítóközpontja a hamburgi főpályaudvar navigációs berendezésével lenne felszerelve.
„Nagyon komoly humán tőkével működik az addiktológiánk, az összes korszerű módszer egy helyen elérhető, a gyógyszeres, pszichoterápiás és közösségi ellátásból mindenki egyénre szabottan a legjobb szakemberek segítségével gyógyulhat, és nagy büszkeség, hogy az elvándorlásnak leginkább kitett pszichiátriaiaddiktológiai szakmában sikerült a fiatal orvosok számára vonzó szakmai műhelyt létrehozni itt” – mondja dr. Németh Attila, a Nyírő Gyula Kórház – OPAI főigazgatója hozzátéve, hogy a nagyszerű ellátástól viszont sokakat elrettentenek a körülmények: málló vakolat, megvetemedett ablakkeretek, elnyűtt ágyak.
Nincs ez másként más állami intézményben sem: a pszichiátriai osztályok fejlesztése érezhetően háttérbe szorul a többi szakmához képest. Az OPAI-ban legalább az általános orvoshiánytól nem szenvednek és nem kell elküldeniük betegeket. Az ország egyéb addiktológiáin sajnos ez előfordulhat, miközben az addiktológiai és egyéb pszichiátriai problémák több százezer embert érintenek közvetlenül. „A függőségben szenvedők aránya eléri a népbetegség szintjét. Ezért a minőségi betegellátást akadályozó problémákkal kiemelten foglalkozni kell” – hangsúlyozza a főigazgató.
A közösség mindenek felett
Az ország addiktológiai ellátásának módszertani központja négy éve alakult át, nem sokkal azután, hogy a Nyírő Gyula Kórházat országos intézetté, az OPNI utódjává jelölték ki. Nagy változások történtek azóta, az ellátás a mennyiségi szemlélet felől a minőségi felé mozdult – csak a motivált klienseket látják el. Az új főigazgató, dr. Németh Attila az addiktológia élére a némileg radikális szemléletű dr. Petke Zsoltot nevezte ki, aki 15 éve segédápolóként kezdte el munkáját az osztályon, és aki a főigazgatóhoz hasonlóan az intézményi szintű ellátás szükséges megléte mellett a közösségi ellátást tartja az addiktológia legfontosabb színterének. Petke Zsolt az elmúlt három évben gyökeresen felforgatta a részleg életét: lekerültek a pizsamák és a fehér köpenyek, az osztály életében jelentős szerepet kaptak a „civilek”, a kliensek – a súlyos eseteket leszámítva – a napokat csoportfoglalkozásokon töltik, sőt külső civil segítő intézményeikbe járnak ki, például focizni a Megálló Csoport alapítvány csapatában. Nem mástól várják az instrukciókat egy hierarchikus rendszerben és a beteg szerepbe süppedve passzív résztvevői a terápiájuknak, hanem ők maguk tervezik, alakítják azt szakértő felügyelet mellett.
„A hozzátartozók sokszor felháborodnak, mert jobban szeretnék, ha bezárnánk a klienseket, és pár hét múlva »megjavítva« visszaadnánk őket. Azt kérdezik, mi van, ha apa kimegy, és elkezd újra inni? Erre azt tudjuk mondani, hogy akkor nem ide való vagy még nem ide való, nincs meg a kellő motiváció. Csak azokkal tudunk dolgozni, akik eljutottak arra a pontra, hogy beismerjék a függőségüket és szembeszálljanak vele. A közösség ebben óriási motiváló erő. Az újonnan érkezőt szeretettel tanítják meg elfogadni önmagát. Régen például állandó nyomozás ment a kórtermekben a becsempészett cucc után, ma már ciki behozni, a kliensek küldik el maguk közül az aktív használókat. Amikor valaki »sajnálja magát«, a társai vonják kérdőre a kórteremben, hogy »te még mindig abban vagy, hogy kapsz egy gyógyszert, amitől elmúlik a bajod? Hát nagyon melléfogtál. Gyere velem, üljünk be egy csoportba, és meglátod, hogy ugyanolyan vagy, mint mi, és ugyanúgy józan is tudsz maradni, ha van, miért«.”
8 hét
Petke Zsolt szerint az addiktológiai szakma egy része ma még elképzelhetetlennek tartja a szenvedélybetegek önsegítő közösségekben megvalósuló felépülését, ahogyan azt is, hogy egy civil bejárjon a kórházi osztályra csoportfoglalkozást tartani. Sokan a spiritualitást is ördögtől valónak látják az addiktológiában, miközben Nyugaton, főleg Amerikában évtizedek óta a legelterjedtebb terápia a 12 lépéses modell, amely egy felső erőhöz kapcsolja a gyógyulást – ennek nem kell, hogy köze legyen bármilyen valláshoz.
A Nyírő–OPAI addiktológiáján létezik egy különleges módszertani részleg, a Minnesota, amely ezt a 12 lépéses terápiát alkalmazza kis fős csoportokban 8 héten át. Ide bekerülni kiváltságnak tűnhet – a körülmények messze felülmúlják az addiktológia többi részét, a terápia pedig nagyon jó eredményeket tud felmutatni –, de nincs várólista. A bekerülés egyelőre alkoholbetegeknek és szerencsejáték-függőknek adott, feltétele pedig „csupán” a komoly szándék, az önként vállalt elvonulás és a nagyon intenzív csoportmunka.
István második hetét tölti a részlegen alkohol- és szerencsejáték- függőként, nyíltan beszél szenvedélybetegségéről és az elmúlt évek borzalmairól. A felépüléshez szükség van arra, hogy elmondja saját érzéseit és átérezze a sorstársakét, az általuk bejárt út tapasztalatai sokban megkönnyítik a dolgát. „Tavaly nyáron voltam a mélyponton. Elvesztettem az állásomat, az otthonomat, addigra már a rokonaimat, barátaimat is, és még mindig azt gondoltam, hogy a választás a kezemben van, és utáltam magam ezekért a nap mint nap rosszul meghozott döntésekért” – vallja be István, aki öt évvel ezelőttig kiegyensúlyozott felsőközéposztálybeli életet élt, akkor egy szakítás után kezdett játszani és szó szerint mindent elveszíteni. Most már tudja, hogy igazából a függősége talált akkor magának egy gyilkosabb utat. A korábbi társfüggő a szakításkor „szert váltott”.
István számára mostanra az alkoholfüggősége csak járulékos „bajnak” tűnik, amivel a szerencsejáték- függőség okozta lecsúszást próbálta tompítani.
István diplomás, nyelveket beszélő, jó kiállású, de nagyon megtört negyvenes férfi, aki mostanra egy szociális szálláson lakik és betanított munkásként dolgozik egy szerelőüzemben. Gyógyulása ideje alatt arra is fel kell készülnie, hogy innen kikerülve szembenézzen mindazon következményekkel, amelyeket függősége okozott. Nagy valószínűséggel még alulfizetett állását is el fogja veszíteni. Itt bent azonban ennél sokkal fontosabb és keményebb munkája van: saját problémájának a szakértőjévé képzi magát.
Már ma este
„A lényeg, hogy legyen egy közösség, amely majd megtartja, és egy felépülésben tapasztaltabb segítő, legyen akár az a szomszéd néni, aki figyel rá, visszajelzéseket ad, saját tapasztalatait megosztja krízishelyzet idején, ő a szponzor” – hangsúlyozza Petke Zsolt, aki az anonim csoportok szerepét (olyan önsegítő csoportokét, ahova kezdetben akár naponta javasolt eljárni) ebben a megtartásban kiemelkedőnek látja. Évtizedek óta bárhonnan elérhetőek az országban, az internet segítségével már ma estére találhat magának bárki a lakóhelye közelében ingyen, minden kötelezettség nélkül látogatható önsegítő csoportot.
„A szerhasználók ellátása nemcsak egészségügyi probléma, hanem közösségi is, így részben onnan is kell megoldani azt” – ugyanakkor a főorvos kiemeli, hogy a hozzájuk, az OPAI-ba kerülők jelentős része kombinált (egyéb pszichiátriai kórkép, belgyógyászati probléma) betegségekkel érkezik, akik bizony intézményi ellátást igényelnek ezért az addiktológiai ellátórendszer fejlesztésére, bővítésére feltétlen szükség van. Az is tény, hogy a 6-800 ezer magyar alkoholbeteg ellátása intézményi keretek között lehetetlen feladatot róna az egészségügyi rendszerre, így a hatékonyan működő önsegítő közösségeket is helyzetbe kell hozni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!