A legenda szerint Tatsumi Hijikata japán táncos, a Butoh irányzat alapítója megérezte a halála közeledtét, ezért betegágyáról felkelve meghajolva köszönetet mondott és elbúcsúzott jelen lévő barátaitól és rokonaitól. Hasonlóan ment el David Bowie is, aki utolsó e-mailjében producer barátjának, Brian Enónak jelezte, itt az idő.
Tizennyolc hónapos küzdelmét a májrákkal nem ágyban, hanem a stúdióban töltötte, titokban dolgozva zenei, egyben filozófiai-erkölcsi hagyatékán, Blackstar című utolsó lemezén, egyedülálló művészi reprezentációt alkotva a halálról. Távozása precízen megrendezett performansz volt, törékeny alakját látva utolsó videóiban kitűnik az a nagysága is, ahogy a végzetes betegséggel emberként harcolt. Hiába tudunk halála óta többet róla, mint talán egész életében – hogy elképesztő művészeti gyűjteménye volt, milyen boldog házasságban élt 24 éven át, hogy majdnem buddhista szerzetes lett belőle –, személyiségének egy része továbbra is megfejthetetlen.
Több volt, mint bármely jelmeze, melyet magára öltött. Sosem pusztán zseniális átváltozóművész, az imázsépítés mestere, végképp nem drogok vagy a siker rabja. Éles kritikai meglátásai voltak a világról, és feladatának is tartotta ezeket kimondani dalain keresztül és emberi jogi aktivistaként. Nem elefántcsonttoronyban alkotott, Freddie Mercurytól Nina Simone-on át Mick Jaggerig bárkivel örömmel dolgozott, élvezte a szinergiát más kortárs művészeti ágakkal, és hogy inspirálhat olyan tehetséges fiatalokat is, mint Lorde vagy Lady Gaga. „Nem tudom, hová megyek innen, de ígérem, nem lesz unalmas” – mondta korábban, sajátosan fanyar humorú, titokzatos stílusában.
Talán épp személyesen Zalai Imrénével találkozik, immár nem Szabó Eszter Ágnes ikonikus falvédőjén.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!