Konfrontatív dögevés – gondolták volna, hogy ennek köszönhetik önök is a létezésüket? Az evolúcióbiológusok más tudományágak felfedezéseit és hipotéziseit figyelembe véve legújabban az emberi fejlődés utolsó, hatalmas evolúciós lépésének az elhullott nagyvadak megszerzéséért folytatott küzdelemből kibontakozó együttműködést és a nyelvkészség kialakulását tekintik.

A brit John Maynard Smith és a magyar Szathmáry Eörs által közösen jegyzett, 1995-ben megjelent Az evolúció nagy lépései című mű összegző téziseit a 20 évvel későbbi fejlemények ugyan nem írják felül, de kikényszerítik a kiegészítést. A legfrissebb kutatásokat és elképzeléseket a magyar akadémikus 2012-ben már részben publikálta A földi élet regénye. Az élet születésétől a nyelv kialakulásáig című – az első kiadást 12 évvel később bővített formában követő – könyv új fejezeteiben; immár a 2004-ben elhunyt szerzőtársat és mentort nélkülözve.

Az archeológiai feltárások alapján a régészek a Homo habilist követő Homo erectus felbukkanásának idején (2 millió évvel ezelőtt) kritikus fordulópontot érzékeltek az elfogyasztott állatok csontmaradványainak felületi karcolásait elemezve.

Épp abban a korszakban, mikor éghajlatváltozás okán a gyümölcshozamok, és ebből kifolyólag a fogyasztásuk drasztikusan visszaesett: a táplálékforrások köre erősen leszűkült. A még csak trancsírozásra alkalmas kőeszközöket előállító emberelőd sorban állt a szavannákon az elhullott állatok húsáért, de nehezen furakodhatott volna előre, mivel a nagyragadozóknak sokkal hatásosabb eszközeik voltak az elsőbbség megszerzésére, mint neki. A csontokon világosan látszik, hogy előbb mindig a nagyvadak marcangoltak, jóval később fért a maradékhoz kezdetleges szakócáival az ősünk. Aztán megváltozott a sorrend…

Mi történt? Derek Bickerton hawaii nyelvészprofesszor elmélete szerint, melyet az Ádám nyelve című könyvében (2009) ír le, s melyre Szathmáry professzor is támaszkodik, az emberek megtanultak a közös célért (azaz a kajáért, a fennmaradásukért) közösen fellépni – együttműködni.

Nincs gyümölcs, kell a hús, a hús ott hever a pusztán, meg kell szerezni, nem szabad hagyni, hogy másé legyen. Először is meg kellett hát védeni a táplálékot, majd el kell szállítani könnyebben biztosítható helyszínre – mindezt nem egyszerű kivitelezni, kooperációt igényelt a hordától. Előbb valószínűleg jó sok mutogatással járt, hogy átadhassák egymásnak az információt. Majd – változás! – szószerű hangadások, jelek, szimbolikus formák segítségével instruálták egymást. Mindez még szabályrendszert nélkülözve történt, nem volt kiforrott nyelv, de el tudott szakadni az „itt és most” szituációjától.

Micsoda, hogy erre a méhek is képesek? Na igen, de ők benne ragadtak a táncolásban, az embernél viszont az agyméret lehetővé tette a továbblépést – 200 ezer évvel ezelőtt a Homo sapiensnél létrejöttek az első nyelvek. E kettő – kooperáció és nyelvkészség – kéz a kézben vezetett aztán a mai ember kivételes helyzetéhez. Hozzánk. Mindez, ismételjük el: a döghús megszerzéséért vívott harc hozadéka!... Legalábbis e teória szerint.

Valószínűtlen szerveződés?

A természettudományok egyik alapja a megismételhetőség. Nem hiába próbáltak meg biokémikusok őslevesszerűségbe áramot vezetni, hogy a szimulációval újra evolúciós útra bocsáthassák/ kényszeríthessék a szingli elemeket. Mert hát, ha megtörtént egyszer, megtörténhet többször is – és nem csak a Földön. Szathmáry professzor azonban egyre pesszimistább a tekintetben, hogy csakugyan létrejöhetett máshol is az intelligens élet, nem csupán a Föld kiváltsága-e mindez. A pesszimizmusát az evolúció antikopernikuszi fordulatával írja le, és a kivételes helyzet miatt még fontosabbnak tartja, hogy a földi élet formáit fokozottabban óvnunk kell.

Úgy látja, ha valaha is rábukkanunk élet nyomaira egyéb naprendszerekben, az valószínűleg prokarióták (sejtmag nélküli egysejtűek) fellelését jelentheti mindössze. Ezek a szerveződések a Földön is igen hosszan, 2 milliárd évig zsizsegtek, míg végül egy megaevolúciós ugrásnak köszönhetően eukariótákká (sejtmagvas gyüttmentek) nemesültek.

Bár az univerzum elég tágas, és számos – a Földhöz hasonló – exobolygót sikerült már felfedeznünk, a bolygórendszer egészét figyelembe kell venni az élet kialakulásainak feltételeiként. A Naprendszerben például az úgynevezett Jupiter-hatásnak elég sokat – a létezésünket – köszönhetjük. Ha az óriásbolygó gravitációs torzítóerejével nem tartaná például távol a belső bolygók övezetétől az aszteroidákat, bizony, már régen a dinók sorsára jutottunk volna…

Az intelligencia típusa teszi az embert különlegessé. De vajon miért nem bukkant föl már a
dinoszauruszok 150 millió éves uralkodásának ideje alatt némi evolúciós nyomásra? Egyrészt
gyengébb volt ez a nyomás, másrészt fölbukkant! A Troodon kis termetű dinó volt, 2-3 méter a
fejétől a farkáig, két lábon járt, kezein három vékony ujj, egyik szembefordult a többivel – ahogy
a mi hüvelykünk. Szemei a fej elülső része felé tolódtak, térbeli látása volt, fogazata alapján
mindenevő. A testsúlyához képest a legnagyobb tömegű aggyal rendelkezett a dinók közül. Jó
úton járt a miénkéhez hasonló intelligencia kifejlődéséhez. Még 40 millió évre lett volna
szüksége… csakhogy beütött a kréta időszak végén a krach.

Érdekes valószínűség, miközben például Paul Davis asztrobiológus – akinek tiszteletére az 1992 OG jelű kisbolygót hivatalosan Pauldavisnek nevezték el – éppen a valószínűségszámítás szerint feltételezte, hogy a végtelen világegyetemben mindenfelé létezhetnek a Földhöz hasonló bolygók, és a mi fertályunk egyáltalán nem kitüntetett az élet feltételei szempontjából (l. Egyedül vagyunk a világegyetemben?).

Szathmáry borúlátása inkább John Gribbin angol asztrofizikus derűlátásához köthető, aki Egyedül vagyunk! A földi élet csodája című könyvében (2011) érvel a földi élet és intelligencia kifejlődésének egyedisége mellett: a sok véletlen egybeesés (a jégsapkák éghajlat-alakító szerepétől Kelet-Afrika geográfiai adottságaiig): „nagyon valószínűtlen faj”-já tesz bennünket.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!