Lomipiac a harckocsi-műhelyben: bomberdzseki, két réteg mackónadrág - Kísérteties

Hogy Devecserbe mindenképpen el kell menni, akkor dőlt el, amikor Tomi megmutatta a Hammondot. A Hammondnak minden gombja megvolt, mit megvolt, működött. Juliék átjöttek a szomszédból (Juli barátja valami zenekarban billentyűs), és egész délután Deep Purple-t játszott. A Hammond egyébként nem érdekelt, mert botfülem van, ráadásul utálom a hangját. Viszont nyolcezerért vette, és legalább hetvenötöt fognak adni érte Pesten.

A másik a Van Gogh volt. Tomiéknál a konyhában lóg a falon, keret nélkül. Pont olyan, mintha egy szerény tolvaj lopta volna a Musée d’Orsayból, aki persze kiteszi, mert az mégiscsak truváj, hogy van egy Van Gogh a konyhában – de keretre már nem költ. A Van Goghot, persze, egy egyáltalán nem naiv festő készítette valahol a Viharsarokban. Hogy nem volt naiv, abból gondolom, hogy ötezret kért érte. Tomi lealkudta háromra, és majd tizenötért passzolja tovább, ha megunta. Keret is lesz addigra – ötszázért.

Devecser Nyugat-Magyarország egyik legnagyobb használtcikkpiaca. Aki az Ecserihez hasonló tájképet képzel el, csalódni fog: itt a kacat dominál. A devecseriek már régen nem itthonról gyűjtögetnek. Egyrészt mert a törvény tiltja, másrészt itthon már nincs mit gyűjteni. A devecseri lomizók egykor házuk kertjében állították ki a cuccokat, néhány éve már az egykori szovjet laktanya épületeit bérlik.

Hideg is van, korán is van, a nyár is elmúlt, mégis sok százan bolyongunk a romos épületek között. Vegyes a közönség. A parkolóban a platós Roburtól az Audi dzsipig terjed a skála, és olyan is van, aki gyalog jött és motorral megy haza.

Az első barakk előtti asztalon őskőkori számítógép és rózsaszín plüsstelefon jelzi, hogy odabent számítástechnikai eszközök értékesítése folyik. Gondolom én. De mekkorát tévedek. A hevenyészett kirakat ugyanis semmi egyébre nem szolgál, mint eladni az őskőkori számítógépet és a rózsaszín plüsstelefont. Az épületben van vagy száz ágybetét, téli gumi, síbakancs, plüsstigris, irhakabát, táskarádió és két medencelépcső.

Mire ezt mind összeszámolom, Tomi már a mellettünk lévő barakkban turkál. „Ha három percnél többet kell eltöltened valahol, biztosan nem találsz semmi érdekeset” – mondja a szakértők magabiztosságával. Itt sincs semmi. És a következőben sem. Néggyel később én megyek be elsőnek, és a szakértők magabiztosságával jelentem ki, hogy itt sincs semmi érdekes. Erre mit tesz isten, Tomi belenyúl a szeméthalomba, és előhúz egy kerámia állólámpát, meg egy hordozható tévét. „A lámpáért ötezret kér a srác, négyért elviszem. A tévét ingyen is odaadnák, kinek kell ma egy harmincöt éves fekete-fehér tévé?” A gyűjtemény tulajdonosa, egy harmincas, tömött bajszú férfi, vastag bomberdzsekiben és két réteg mackónadrágban pontosan ötezret kér a lámpáért, de a tévét nem adja ingyen: háromezerötszáz. Ez a végén hatezer lesz – összesen. Visszük is a cuccot. „A lámpa a hetvenes évek elejéről való, valószínűleg német – méregeti Tomi. – Negyvenet megad érte egy rózsadombi úriasszony.” A tévéről pedig egy netes fórumon derül ki, hogy száz euróért eladhatja. De nem fogja. „Annyira szép, hogy megtartom.”

A következő helyen gurulós zsúrkocsira alkuszunk. „Mennyi?” „Ötezer” „És az alja?” (Basszus, képes elvinni csak az alsó polcot? Ki veszi úgy meg?) „Négy.” (Ja, hogy az alsó ár!) Gurítjuk a zsúrkocsit, cipeljük a lámpát és a tévét. Néhány épülettel arrébb egy fotel és egy asztal a tét, de nem lesz üzlet – makacs a pasas.

Az egykori harckocsi-javítóműhely bejáratánál tömött bajszú férfi, bomberdzsekiben, dupla mackónadrágban. Kísérteties. Pedig a pasi nem ugyanaz. Tíz óra, öt fok – bomberdzseki, dupla mackó. Beszédes kedvében van. Miközben egy fiatal párnak próbál eladni egy garantáltan szerencsét hozó páros delfint, kiönti a lelkét. Megtudom, hogy ma már Ausztria sem nyerő. Korábban ingyen vihettek mindent, de a helyiek rájöttek: ez üzlet. „A fiammal járok Németbe, de idén már a hollandokhoz is át kellett menni. Azt is most hoztuk Arnhemből” – bök a parkolóban kiállított komplett dobfelszerelésre. „Tízér’ a magáé, ha errefele lakik, ki is visszük.”

Rövid pillanatig elképzeltem az otthoniakat, amint beállítok egy dobfelszereléssel (régi álom, csak az eltökéltség hiányzott – eddig), de aztán lebeszélem magam. Pedig nyolcért is odaadná. Viszont tud szerezni dodzsemet és óriáskereket. „Vadiújak. A bátyámék csinálják. Múltkor Románba adtunk el egy vidámparknak. Öt éve még a bútorból meg a tévéből éltünk, de ma mindenki egyre csóróbb. Inkább a használt ruha megy. Mit gondol, hány cipőt kell eladni, hogy megérje ezt a raktárt bérelni?”

Tomi eltűnik valamerre, én pedig céltalanul bóklászom a kisebb és nagyobb szemétkupacok között. Az egyiknél a földön egy nagyjából fél méter magas, ugyanolyan széles fémdoboz áll, rajta különböző gombok. Felirat: talán kínai, de az is lehet, japán. „Jó napot, mondja, mi ez?” „Fogalmam sincs. Tegnap is kérdezték már.” „És honnan van?” „Hete hoztuk.” „Németből?” „Lehet. Nem tudom.” „És mennyi?” „Húszezer.” Nem kétséges, ez Róka az Üvegtigrisből és az ő vasa.

És ha már szürreál. A bejárat mellett nyílt egy új „üzlet” – még Tomi se látta, pedig hetente jár – törött BMW Z3-as, kis hibás Mazda, egy kereklámpás Merci, egy kisebb jacht, millió alufelni. Kicsit odébb a sárban méteres LED-tévék és TFT-monitorok. Meg egy raklap jódozott só. Állítólag nem jó az egészségnek, most olvastam. Vagy fordítva? Tomi akkurátusan bepakol mindent a kombiba. Két lámpa, a zsúrkocsi, a tévé, meg egy puzzle a gyereknek. „Kétszáz volt, nem volt szívem otthagyni. 1968-as, a Daktari sorozatból.”

Tomi egyébként nem ebből él. Komoly üzletember, de egyszer eljött ide, és azóta nem tudja abbahagyni. Azt mondja, szórakoztatja, hogy vannak tárgyak, amelyek kétszer élnek, és ő adhatja nekik a második esélyt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!