Ebola magyar szemmel

Miért adta fel kényelmes koppenhágai székét?

– A WHO főigazgatója felhívást intézett a szervezet összes dolgozójához, hogy jelentkezzenek néhány hónapra a járvány sújtotta országokba, azaz Libériába, Sierra Leonéba és Guineába. Itt, Monroviában 29 ember dolgozott békeidőben. Most 160-an vagyunk, és pár hónapon belül akár 300-ra is nőhet a misszió létszáma.

– Nem tartja veszélyesnek a vállalkozást?

– Ez rendkívül fontos küldetés. Ezért mentem az ENSZ-hez, és nem a magánszektorba sampont árulni. Másrészt szükség van olyan emberre, aki már nagyobb irodát is vezetett, és el kell kerülni, hogy az orvosok, epidemológusok mindennapi adminisztratív dolgokkal foglalkozzanak.

– A családja mit szólt hozzá?

– A tízéves lányom és a tizenkét éves fiam hallott már az Eboláról, így nagyon megijedtek. Nemrég azt mondta a kisfiam, hogy „nagyon büszke vagyok rád, apa, de jó lenne, ha már visszajönnél”. A feleségem támogató volt, a szüleim viszont pánikba estek – és a tágabb családom is Magyarországon. Nem értették, miért nem tudom ezt Koppenhágából megoldani.

– És ön kicsit sem félt?

– Kívülről ijesztőnek tűnt, belülről már nem olyan borzasztó. Nyárhoz képest sokat javult a helyzet. Akkor még Monrovia utcáin haldoklottak az emberek. Most már szervezettebb a harc, jóval kevesebb a fertőzés is.

– Ez mit jelent a mindennapokban?

– Bárhova megyünk, ki van téve egy kézmosó, ahol fertőtleníteni kell a kezünket. Majd egy radarszerű, fél méterről működő lázmerővel megmérik a testhőmérsékletünket. Az emberek nem fognak kezet: könyök- összeérintéssel üdvözlik egymást. Nincs ellenállás, az egész beépült az itteniek viselkedésébe. Ez sokat segített abban, hogy csökkent az fertőzések száma. Éjszaka még kijárási tilalom van, és az iskolák sem nyitottak ki, de normalizálódik az élet Libériában: kezdik bezárni az Ebola-kórházakat.

– Hogyan élnek a WHO-s alkalmazottak Monroviában?

– Vannak szállodák és apartmanok, amelyek megfelelnek az ENSZ biztonsági feltételeinek. Én egy hotelben lakom. Reggel jön értem az autó, elvisz az irodába, este meg vissza. Nem kószálhatunk a városban. Ennek nemcsak az Ebola az oka, hanem a bűnözés is. A járvány hatására ugyanis erősen megnövekedett a szegénység.

– Megfizetik ezt az áldozathozatalt?

– Nem kapunk pluszfizetést, de ez nem is a pénzről szól. Én nem vagyok közvetlen életveszélyben, nem találkozom betegekkel, de sokan vannak, akiknek kell. Fantasztikus emberek vannak itt, akik hajlandóak mindent megtenni az Ebola elleni harc érdekében.

– Ön konkrétan mit tesz?

– Megszervezzem azokat a folyamatokat, amelyek az ötször nagyobb létszámú iroda működéséhez és feladatai ellátáshoz szükségesek. Számba kellett venni, hányan vagyunk, hogy tudni lehessen, ki mit fog csinálni. Ráadásul ezer kérdésük van azoknak, akik jönnek: mit hozzanak magukkal, lehet-e ezt vagy azt kapni, hol szálljanak meg? Emellett azzal is foglalkozom, hogy átláthatóvá tegyem az elmúlt hónapokban elköltött pénzek könyvelését. A WHO különböző országoktól és szervezetektől kapott adományokból működik.

– Nyilván sok drámai történetet hallott a kollégáitól, akik közvetlen kapcsolatban vannak a betegekkel.

– Ezek közül kiemelkedik az az eset, amikor sikerült megakadályozni a járvány átterjedését. Egy fertőzött férfi Monroviából utazott Nigériába. Mikor kiderült, hogy ebolás, rögtön értesítették a WHO-t. Az egyik helyi alkalmazott azonnal Lagosba utazott. Neki kellett kezelnie az addigra hatalmasra nőtt pánikot: elkülöníteni a fertőzöttet, és kinyomozni, kivel állt kapcsolatban. Tizenhat embert kellett elkülöníteni. A nigériai hatóságok felvettek embereket, hogy félnaponta látogassák a potenciális fertőzötteket, és mérjék meg a lázukat. Rájöttek azonban, hogy ezek a munkatársak nem mentek ki a házakhoz. Ekkor jött az ötlet, hogy a telefon GPS-ét használva egy kis programot hozzanak létre, amely nyomon követi, valóban az adott helyről írta-e az üzenetet a tünetekről és a lázról. Bár öten sajnos meghaltak, az Ebola terjedését így sikerült megakadályozni. Kollégánk határozott fellépésén múlt, hogy nem tört ki a járvány a 178 milliós országban.

– Hogyan tudják a WHO munkatársai rávenni az embereket arra, hogy változtassanak a szokásaikon?

– Sok szociológusi, antropológiai háttérrel rendelkező munkatársat alkalmazunk a meggyőzésre. Az elején a kormánynak sem hittek, de mára Libériában sikerült megértetni az óvintézkedéseket. Guinea törzsek lakta részein azonban még mindig nehezen megy a dolog, ezért ott még nem sikerült visszaszorítani a járványt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!