A politika mindig is visszaélt a folklórral

- A nemzeti kultúra leginkább hagymával illusztrálható, vagy a Dunával

- Liszka József néprajztudóssal, a komáromi Selye János Egyetem nemzetközi kapcsolatokért felelős rektorhelyettesével a magyar nemzeti és a népi kultúra összefüggéseiről, a közös nevezőről beszélgettünk

 
Liszka József néprajzkutató-régész - Fotó: Draskovics Ádám

– Igen látványos mostanság az európaisággal (vagy csak az unióval) szemben megfogalmazódó magyar nemzeti érzelem felerősödése, a nemzetállami berendezkedés hangsúlyozása. Minek köszönhető mindez?

– Az Európai Unió homogenizáló törekvéseit, hatását vagy lehetőségét – egyesek számára: rémét – sokan a nemzeti hagyományok erősítésével kívánják ellensúlyozni. Ugyanakkor az integrációnál már évtizedekkel korábban megfogalmazódott az a gondolat, mely a lokális, regionális, nemzeti kultúra iránti igény megnövekedését, a folklorizmus és a hagyományok felélesztését, ápolását prognosztizálta a globalizáció ellenhatásaként.

– Akkor kijelenthetjük, hogy mindez valós társadalmi igény, melyre a politikusok pusztán ráerősítenek?

– A politika mindig is kihasználta a folklór jelenségeit, sőt visszaélt vele. Bármilyen ideológia is került hatalomra Magyarországon (vagy bárhol a világban), a külföldiek fogadásakor mindig ott szerepeltek a népviseletbe öltöztetett tánccsoportok mint népi-nemzeti specifikum, holott ezek sok esetben, gyökereiket vagy éppenséggel elterjedésüket tekintve nem is nemzetiek, csak annak vannak kikiáltva. Ahogy a turistaajándéknak szánt kalocsai vagy matyó hímzések sem tipikusan magyar nemzetiek, hanem csupán egy kis régióra jellemzőek, mégis, a külvilág számára azzá váltak.

– Nincs ez másként a puszta esetében sem. De minek köszönhető, hogy a népi kultúra reprezentálja, jobbára a mindenkori hivatalos politika által, a nemzeti kultúrát?

– Az, hogy ilyen deformált helyzet jön létre időnkként, Európában a 18. század végi, 19. század eleji nemzetté válási törekvések időszakára vezethető vissza. A társadalmat irányító réteg tagjai jobbára németül, franciául beszéltek, a hivatal nyelve a latin volt, egyedül a parasztság használta a nemzeti, esetünkben a magyar nyelvet. A nemzeti kultúra megkonstruálása igénye miatt fedezték fel a parasztság kultúráját, a nemzeti nyelv pallérozása miatt a népköltészetet és így tovább… Voltaképpen egy idillikus népi kultúra, vagyis annak inkább képe szerkesztődött meg a 19. században, ami egyesek szerint a nemzeti kultúra alapja.

– Pedig a nem kevésbé létező, habár később kibontakozó városi kultúra is…

– Az urbánus és népi kultúra szembeállítását épp azok hangoztatják, akik a magyar nemzeti kultúra legfontosabb pilléreként tekintenek a népi kultúrára. A magyar kultúra viszont heterogén, éppúgy része Kurtág György, Kertész Imre és Esterházy Péter munkássága is, hogy csak pár példát említsek.

– Akkor azoknak sincs igazuk, akik ellenérzéseket támasztanak a népi mint nemzeti kultúra irányába, mondván, ahhoz aztán semmi közük, idegen számukra, hiszen maximum elvétve táncházakban találkoznak vele?

– Nagyon összetett kérdések ezek. Az igaz, hogy a hagyományos paraszti kultúra eltűnt, de bizonyos elemei a mai modern kultúránk részévé váltak. Arany János Családi kör című verse például meg sem érthető bizonyos néprajzi ismeretek hiányában. Tévedés lenne viszont azt hinni, hogy a teljes magyar parasztságnak bármikor is elsődleges identitása lett volna a magyarsága. A magyar nemzeti kultúrát mint identitást meghatározó tényezőt már az iskola közvetítette másodlagosként, tanultként, ha úgy tetszik, mesterséges konstrukcióként. Ugyanakkor a népi kultúra nem feltétlenül társadalmiréteg-függő, azaz csak és kizárólag az önmagát kétkezi munkával fenntartó, tapasztalatait szóban továbbhagyományozó paraszti, kézműves vagy iparos réteg sajátja. Éppúgy megjelenhet más társadalmi réteg körében, igaz, más arányokban. Ezt nevezem én populáris, azaz nép-szerű kultúrának. Thomas Mann A Buddenbrook ház című regényében a szenátor például halpikkelyt rejt a tárcájába karácsonykor, hogy szerencséje legyen az új évben, ami az analógiás mágia világszerte alkalmazott módszere a népi kultúrában. Emellett, persze, a néprajz által vizsgált „nép” kultúrájában is megtalálhatóak a „magas” kultúra egyéb elemei.

– Vannak azonban, akik mégis harcot vívnak egyes kulturális jelenségek ellen, amiket idegennek bélyegeznek, például a Valentin-napi őrületet.

– Ennyi erővel szót emelhetnének a karácsonyfaállítás vagy a húsvéti nyuszi ellen is. Hiszen mindegyikről tudjuk, honnan és mikor terjedt el nálunk.

– Ellenben az adventi koszorú ősi magyar hagyományokat követ…

– Na persze! Nálunk egészen pontosan 1989-re vezethető vissza. Ekkor terjedt el ugyanis a Kárpát-medencében. Egy általunk, Dél-Szlovákiában végzett felmérés alapján ’99-ben még csak a fiatalok és a magasabb iskolázottságúak körében dívott, egy évtizeddel később már nem volt kimutatható ilyen megkülönböztetés. Ha ma megkérdem a hallgatóimat, milyen régi múltra tekint vissza, azt felelik, mindig is létezett. Jogos, hiszen ők már beleszülettek – így épülnek be a kultúrába a korábban idegen elemek.

– Akkor vegyünk egy valódi hungarikumot, a kürtőskalácsot!

– Prágában ősi cseh ételként, Németországban helyi specialitásként kínálják, de ismeri lényegében Európa összes nemzete. Létezik szlovák, szakolcai kürtőskalács is, igaz, erről – egyelőre – meggyőzően bizonyították, eredetét Gvadányi József székely szakácsának köszönheti. Maga a technika – farúdra tekert tésztát parázson sütni – egyébként görög, tőlük terjedt el kontinensszerte, mindenhol más-más ízesítéssel.

– Éppúgy variánsai léteznek, mint egy-egy népmesének, amit mégis a sajátunkként ismerünk fel?

– Hasonlóképp. A minap a rádióban olvastak fel egy román népmesét, A hollóvá változott fiúkat. Ugyanakkor ez a mese egész Eurázsiában elterjedt volt, és megannyi nemzeti nyelven, több-kevesebb eltéréssel mesélték. Magyarul Kriza Jánosnál is szerepel Csókalányokként, a Grimm-gyűjteményben három variánsát is fellelni, de van szlovák, cseh változata is. A népi kultúrában nincsenek nyelvi határok!

– Mégis, hogyan határozható meg a magyar kultúra egésze? Mitől magyar, mi a legkisebb közös többszörös?

– Peer Gynt hagymahasonlatával élve, nézzük: mi a magyar! Lehántjuk az egyik (kulturális) rétegét, látjuk, másoknál is megvan, hámozunk tovább – egészen odáig, amíg nem marad semmi. A magyarság lényege az egészben van. Ahogy a hagyma lényege az egész hagyma! A Magyar Néprajzi Lexikon etnikus specifikum szócikkénél az olvasható, hogy olyan kulturális jelenség, ami egy etnikum egészére jellemző, egész szállásterületén elterjedt, és csak ott terjedt el. Én ilyen magyar kulturális jelenséget a nyelven kívül nem tudok. Egyedül a nyelv, ami valóban megkülönbözteti a környezetétől. Érdekes módon a lexikon sem hoz példát.

– A hagyma-magyarságot sokaknak bizonyára nehéz elfogadni, megemészteni – ahogy az eredetkutatás vagy a nyelvrokonság esetében is –, azt, hogy nincsenek (egyszerű) válaszok a magyarság kulturális identitásának kérdésében. Ön mivel szokta enyhíteni ezt a gyomortáji szorongást?

– Vízzel. Méghozzá Duna-vízzel. A hallgatóimnak úgy szoktam demonstrálni a kultúra fogalmát, hogy képzeljék maguk elé a Passaunál egybeömlő kék-fehér Innt és a szürke-zöld Dunát. Amit, noha nem egyértelmű(!), továbbra is Dunának hívnak. Pedig a cseperésző forrásától egészen a Fekete-tengerig mennyi mellékfolyó vize dúsítja! Akár a nemzeti kultúránkat a külső hatások. És mégis végig magyarnak hívjuk. Belső-Ázsiából jöttünk, menet közben rengeteg minden hatott ránk, szervesen beépült a kultúránkba, és attól fogva, hogy a kultúra hordozói magukénak érzik, csupán a kutatóknak jelent problémát az eredetük.



+1 kérdés
– A magyar kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy magyar diáknak adni lehet, „hogy jó keresztényt, illetve keresztyént és jó magyart nevelnek belőle”. Szlovákiában milyen elvek mentén oktatják a diákokat?

– A kérdés összetett. A szlovákiai magyar iskolaügy a szlovák iskolarendszer része, tehát az oktatás a szlovákiai magyar iskolákban a mindenkori hivatalos szlovákiai kerettantervek mentén realizálódik. Mindamellett a szlovákiai magyarok is két táborba szerveződnek, még az ilyen kérdésekben is. Egészen friss az élményem, nemrég felszólaltam egy szlovákiai magyar szervezet jubileumi közgyűlésén, és az anyanyelven való oktatás fontosságát kiemelve megjegyeztem, hogy nem elég, ha az iskola magyar, annak színvonalasnak is kell lennie, máskülönben a magyarok is az esetleg színvonalasabb szlovák nyelvű intézménybe íratják be a gyerekeiket. Ugyanakkor elengedhetetlennek neveztem a magas szintű szlováknyelv-oktatást is. Na, amit ezekért kaptam ott! Nem kell, sőt kártékony a színvonalat és a szlováknyelv-tudást feszegetni (akinek szüksége lesz rá, úgyis megtanulja a nyelvet), épp elég, ha magyar az oktatás. Felszólalásommal, amiről azt hittem, hogy ez egy közös nemzeti minimum alapja lehet, szépen sikerült megosztanom ott azt a társaságot is.


Liszka József
néprajzkutató-régész idén töltötte be a 60. életévét.
Az MTA Arany János-díjas egyetemi docense a komáromi Selye János Egyetem nemzetközi kapcsolatokért felelős rektorhelyettese. A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának igazgatója. Kutatásait a folklorisztika, a népi vallásosság, az interetnikus és -kulturális kapcsolatok területén végzi. Tudományos monográfiái, könyvei, publikációi több nyelven olvashatóak, legutóbbi, idei kötete Határvidékek – Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából címen jelent meg. Kutatásait elismerve idén a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethographia Minoritatum Emlékéremmel tüntette ki.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!