Egy harcias dünnyögő

– Tavaly volt 30 éves a Solitude standing című albuma, melyen először voltak hallhatók a máig legnépszerűbb slágerei, a Luka és a Tom’s diner, s melynek jelenleg is zajlik a jubileumi világ körüli turnéja. Hozzánk is ezekkel a dalokkal érkezik novemberben?

– A budapesti koncert nem a turné része, egyedi és megismételhetetlen. Budapestre egy greatest hits show-val készülök, de természetesen a Luka és a Tom’s diner is rajta lesz a repertoáron. Nem is merném megtenni, hogy kihagyom őket (nevet).

– Igaz, hogy a Tom’s diner megtörtént esetet mesél el?

– Több valós sztoriból, élményből gyúrtam össze. Gyakran jártam Tomhoz a nyolcvanas években, egyetemista koromban (a Columbia Egyetemen, a Bradford College-ban tanult angol irodalmat – a szerk.), többnyire reggelente, kávézni. Nála ültem akkor is, amikor egy fotós barátom arról mesélt, miként látta meg a saját életét egy pohár üvegfalán tükröződni. Hazafelé menet ez a gondolat járt a fejemben, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy megszületett hozzá a dallam is. Amikor hazaértem, azonnal rögzítettem – zongorakísérettel képzeltem el, egy francia film betétdalaként, de mivel nem volt otthon zongorám, a capella énekeltem el. Aztán így maradt. A dal olyan, mint egy varázslat. Mintha bűvölet alatt lennél, amikor megszületik. Biztos vagyok benne, hogy dalíráskor az agyunk olyan részeit használjuk, amit egyébként soha máskor. Az egész tényleg olyan, akár egy varázslat. Vagy inkább ima. Apropó ima: a dalban „megszólaló” harangok a közeli Szent János-katedrális harangjai, melyek behallatszanak az étterembe, az a szövegrész pedig, hogy „I open up the paper / there’s a story of an actor / who had died while he was drinking…” („Fellapoztam az újságot, / és beleakadtam egy sztoriba egy színészről, / aki piálás közben vesztette el az életét…”), William Holden gyászjelentéséből való, aki olyan szerencsétlenül esett el a saját hálószobájában, hogy beverte a tarkóját az éjjeli szekrénybe. Ömlött a vér a fejéből, ő meg annyira részeg volt, hogy nem tudott segítséget hívni. Egyszerűen elvérzett. Vicces, de ez az igaz rész. És az a kitalált, hogy a szembe széken ülő nő megigazítja a harisnyáját. És Tom étterme is étterem, nem ebédlő. Csak a rím kedvéért lett „diner”.

– Megvan még?

– Persze, ott van a sarkon, a Broadway-n, a 112-es szám alatt. Időnként még ma is beugrom egy kávéra. Amióta igazán híres lett – Tom étterme egy a ’90-es években Amerikában nagyon népszerű sorozat, a Seinfeld Monk’s Caféja, ahol a főhősök múlatják az időt –, én is mindenhol kint vagyok a falon, sőt, az étlapon van Susan Vega-menü, így, elírva a nevem. Mindig nagyon örülnek nekem, de azért a kávéért nekem is fizetnem kell (nevet).

– Felismerik, ha bemegy?

– Van, hogy igen. Ezt onnan lehet tudni, hogy aki felismer, automatikusan elkezdi dúdolni a Tom’s dinert. A végét. Amikor már nincs szöveg, csak a dünnyögés.

– Szerintem ez a világ leghíresebb dünnyögése.

– Lehetséges. Egyszer egy útlevél-ellenőrzésnél, amikor kiderült, hogy dalszerző vagyok, megkérdezte a határőr, hogy írtam-e olyan dalt, amit ő is ismerhet. Elkezdtem neki dúdolni, hogy „töttötődö, töttödődö, töttötődö, töttödődö…”, és az arca látványosan felvidult.

– Azt mondják, akik jól ismerik az életművét, hogy a Song of the Stoic című dal mindennapokkal küszködő névtelen főhőse a felnőtt bántalmazott Luka…

– Szimbolikusan mondhatjuk ezt, igen. Azért nincs neve, hogy az emberek jobban tudjanak azonosulni vele. Ez izgat a legjobban az életben: a küzdés. Szerintem ez visz előre. És a nyomorban, a túlélős hétköznapokban sokat küzd az ember. Az az ember, akit igyekeznek láthatatlanná tenni a vezetőink. Az irodalomban is a harcoló karaktereket szeretem. Az egyik nagy kedvencem Jane Eyre. Végtelenül egyszerű, mégis nagyon intelligens és független lány. Egy nagy harcos, aki rendre megküzd a körülményeivel. Amikor 12 évesen először olvastam, olyan akartam lenni, mint ő. Talán egy kicsit sikerült is. Akkoriban elég nehéz időket éltünk. Harlemben, ahol laktunk, csak úgy tudtad magad megvédeni, ha visszaütöttél. Ez eléggé harciassá tett engem is, bizony sokszor szó szerint egymásnak estünk a többiekkel. Ma már büszke vagyok rá, hogy nem hagytam magam, és olykor visszacsaptam, de azért alapvetően ennél cizelláltabb küzdelemre vágytam. Nem az ökölharcra. Csak hát a ’60-as, ’70-es években Kelet-Harlem eléggé veszélyes környék volt. Nem nagyon volt más eszközünk. Nagy szegénységben éltünk. Akkor még azt hittem, ha lenne pénzünk, az mindent megváltoztatna.

– És nem változtatott meg mindent, amikor lett?

– Nyilván van, ami változott, de az igazán fontos dolgokon a pénz sem tud javítani. Életem egyik legnagyobb csalódása, hogy mennyire kevés lényeges dolgot tud a pénz megváltoztatni. Vagyis hogy mennyi minden nem azon múlik, mennyi pénzed van. Megveheted a legjobb orvost, de az egészséget nem. Vehetsz szuper ruhákat, de ízlést nem. Összevásárolhatod a legdrágább sminkszetteket, de szépséget attól még nem fogsz kapni. Régen azt képzeltem, hogy a pénz sokkal nagyobb hatalom.

– Miért jár mindig feketében? – ahogy Medvegyenko is kérdezi Csehov Sirályának kezdő mondatában? Az életét gyászolja, mint Mása?

A teljes írás az eheti Vasárnapi Hírekben olvasható!

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!