Egymás idegeire mennek

Nagy bajban van az Európai Unió. Hét éve lényegében erről szól az Európai Bizottság elnökének esedékes évértékelő beszéde, de Jean- Claude Juncker 2016-os – szerdán előadott – verziója valóban arról tanúskodik, az összeomlás szélén táncol az európai integráció. Ezt ki is mondta a Bizottság elnöke, ami már önmagában történelmi ténynek számít. De az unió állapotáról szóló elmélkedés békülékeny és lényegében beletörődő hangneme mutatja igazán, hogy közeleg a vég: az eddig kulcskérdéseknek tartott ügyekről sem tud már mást mondani, mint hogy neki aztán egyre megy, ki mit csinál.

Juncker ugyan nyomta a jól megszokott mantrát arról, hogy több Európára van szükség, és az integráció történetében a válságokkal végeredményben mindig csak előrébb jutottak a közös úton. De azt is egyértelművé tette, közös útról itt már nem lehet beszélni.

Magyar szempontból a leglényegesebb momentum az volt, mikor a kötelező menekültelhelyezési kvótákra utalva kifejtette: a szolidaritásnak „szívből kell jönnie, erőltetni nem lehet”. Vagyis nem fogják arra kötelezni a tagállamokat, hogy menekülteket fogadjanak be. Jön tehát az à la carte szolidaritás az à la carte Európa híveinek.

Hogy ez lesz a dolog vége, azt sejteni lehetett egy ideje. Sokan azt is árulkodó jelnek tartották, hogy a Bizottságnak nem sikerült a nyári szünet előtt benyújtani a kötelező letelepítésről és az együtt nem működő tagállamok által fizetendő kompenzációról szóló tervezetet.

Múlt héten aztán Donald Tusk, az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács elnöke szólta el magát Dublinban. „Európában nem építhetünk politikai közösséget csupán a kötelezettségekre és a teljes nyitottságra alapozva” – mondta. Erre tessék, szűk egy héttel később Juncker már arról elmélkedett, össze kell békíteni azokat, akik befogadnák a menekülteket és azokat, akik számára a rémálom lukas csónakokon érkezik.

Európa a választások fogságában

Juncker egyébként mindent meg is tett, hogy jóindulatú szónoklatában elnyerje a berzenkedők kedvét, csak épp nem tudni, minek. 44 milliárd eurós (vagy akár dupla ennyi) beruházást (magyarán segélyt) ígért a szomszédságpolitika jegyében a környező államoknak, csak be ne engedjék a migránsokat. Aztán belengette egy új Európai Határ- és Parti Őrség ígéretét, amellyel az EU garantálni tudná, hogy megvédjük a határainkat. Továbbá felkérte Federica Mogherinit, az uniós diplomácia vezetőjét arra, hogy dolgozzon ki egy Szíria-stratégiát. És ha a keménykezűségből nem lett volna elég, Juncker még az Európai Védelmi Alap létrehozását is bedobta, amelyből az európai védelmi ipar innovációját lehetne finanszírozni.

A visegrádi országok vezetői ennek hallatán akár készíthetnék is a pezsgőt, de a diadal ennyire azért nem egyértelmű. Az csak egy dolog, hogy ennek fényében vegytiszta pénzkidobásnak minősül az a 7 milliárd forint, amelyet a magyar állam a „kötelező betelepítési kvóták” elleni népszavazásra költ, hiszen október 2-án olyasmiről fogunk – már, aki – szavazni, ami már nem is kérdés az EU napirendjén.

Ám hosszú – vagy nem is annyira hosszú – távon sok jóra nem lehet számítani, ha a menekültkérdésben együttműködőbb tagállamok úgy döntenek, leveszik a kezüket a szolidaritást megtagadó országoktól. Már most úgy néz ki, derült ki Martin Schulz, az Európai Parlament elnökének egy újságíró kérdésére adott válaszából, hogy a következő, 2020-tól esedékes hétéves költségvetési ciklusban kevesebb anyagi forrás jut majd azoknak, akik nem hajlandóak minden európai ügyet a sajátjukként kezelni.

Aztán a környező országoknak nyújtott támogatást is finanszírozni kell majd valamiből. A tagállami befizetéseken túl pedig nem igazán van egyéb bevételi forrása az EU-nak. Ha pedig valóban gazdaságélénkítő beruházásokról van szó, akkor abból igen nagy valószínűséggel nem a kelet-európai nagyvállalatok fognak profitálni a csomagból – mivel ilyenek gyakorlatilag nem léteznek.

Hasonlóképpen a védelmi ipari fejlesztésekben sem lesz sok öröm – az erkölcsi diadalt leszámítva – Kelet-Európa számára, hiszen Lengyelország kivételével egyik országnak sincs jelentős hadipara. Nem is beszélve arról, hogy ha lennének is, az innovációra épülő megrendeléseket várhatóan nem a keleti vállalkozóknak adnák, hanem a fejlett német és francia beszállítóknak.

De nemcsak Angela Merkelen és François Hollande-on múlik, hogy nem lesz itt semmilyen megegyezés a közös jövőről. Hanem az összes többi vezetőn is, akik mind-mind mást szeretnének kipréselni Európából.

A nyugat-európaiaknak a biznisz számít, a déliek még mindig várnak a gazdaságélénkítésre, keletiek meg nemzetállamot építenek mindenáron. Aligha várható azonban, hogy ezen nagy kérdések bármelyike eldőlhet a következő egy évben. Az amúgy is meggyengült uniót ugyanis a tagállami választások is veszélyeztetik. Sok országban teret nyernek a populisták, miközben a hagyományos, mérsékelt bal- és jobbközép pártok egymást gyengítik.

Így aztán Spanyolországban lassan egy éve kormányválság van, Ausztriában novemberre tolták az elnökválasztást, amelyen más a szélsőjobb tűnik esélyesebbnek, Franciaországban és Hollandiában tavasszal lesznek választások, és mindkét országban nagyon népszerű az EU-ból való kilépést hirdető jobboldal, Németországban jövő ősszel lesznek választások és ott is erősödik az EU- és menekültellenes AfD, a baloldali olasz kormány pedig akár meg is bukhat egy novemberre kiírt közjogi népszavazáson.

Vállalt kockázat

Orbán Viktor pedig éppen ebben az európai káoszban lubickol. A héten kiszivárgott hírek szerint a fejében olyan (bel)politikai menetrend létezik, amely éppen a jövő évi német választásokig tart.

Orbán ugyanis azzal számol, hogy a populisták térnyerésétől tartva a mainstream európai pártok is beemelik majd retorikájukba a menekültellenes és euroszkeptikus szólamokat, ez pedig tovább erősítheti Orbán pozícióit, nem is szólva arról, ha netán valahol kormányközelbe kerülnének azok az új jobboldali erők, amelyek amúgy is Orbánt tekintik Európa utolsó keresztes lovagjának. Erre bazírozva vállalja hát Orbán az október 2-i népszavazás nem kis kockázatát. Az irracionalitásig fokozza ugyanis a Fidesz menekültellenes kampányát annak érdekében, hogy meglegyen az érvényességhez szükséges kvótaellenes szavazat. Ez azonban a sok plakát, a közpénzek milliárdjai és a fideszesek által megtöltött művházak ellenére is kétséges – egyes mérések szerint még vissza is esett a szavazási hajlandóság a túltolt kampány hatására. Ha tehát nem lesz érvényes az október 2-i népszavazás, az kudarc Orbán számára, bár igazi vereség akkor lenne, ha ezen az ellenzék képes lenne valamilyen módon kapitalizálni, ám ennek, a tökéletes széttartó ellenzéki kampányok és az egyre zűrzavarosabb szocialista retorika miatt nem mutatkozik nagy esélye.

Az ellenzék rémálma mindenesetre az érvényes és eredményes népszavazás, mert egy ilyen referendum eredmény azt feltételezi, hogy a Fidesz saját és a Jobbik (teljes táborán) kívül mintegy 1,2-1,5 millió bizonytalant és balost is el tudott vinni. Hogy szüksége van a Fidesznek a szavazástól általában távol maradó deprivált rétegekre és az ellenzéki szimpatizánsokra is, azt jól mutatja a nekik szánt üzenetek, vagy inkább riogatások megszaporodása.

A rendszerint nem szavazó szegényeket célozza a héten többször elhangzó, igencsak aljas állítás, miszerint, ha a migránsokra kell költeni, kevesebb jut segélyre. Az pedig nyilvánvalóan az ellenzéki szimpatizánsoknak szól, hogy Brüsszel majd a kormány feje felett megalkuszik a balos településekkel (például Szegeddel vagy Zuglóval), hogy azok saját hatáskörükben fogadjanak be menekülteket.

Ha az első állítás aljas, akkor ez utóbbi egyszerre aljas és képtelen is: nemzetközi szerződéseket ugyanis – különösképpen, ha az állami szuverenitást érintik – kizárólag a kormány köthet (és a kabinetnek a legtöbb esetben szüksége van az Országgyűlés jóváhagyására is).

Mindezek ellenére a Fidesz nem lehet biztos a dolgában, ezért elkezdték kiépíteni kommunikációs menekülőutakat. Ahogy azt a Vasárnapi Hírek korábban megírta, ha több mint 2,1 millió „nem” szavazatot adnak le a népszavazáson, a kormány azt kommunikálja majd, hogy a referendum eredményes volt. Ugyanis ennyi voks akkor is elegendő lenne a kormányzati álláspont többségéhez, ha a népszavazás érvényes lett volna (értsd: részt vesz a választókorú lakosság több mint fele). A technikai érvelést két tartalmi argumentum egészítheti ki.

Az egyik „gondolati atyja” Kósa Lajos, aki szerint teljesen mindegy, hányan voksoltak – csak az számít, a nemek vagy az igenek vannak-e többségben. Ugyanis a Fidesz frakcióvezetője szerint, aki nem megy el, azt nem érdekli a kérdés, és átadja a döntés jogát a referendumon résztvevőknek. Kósa tudatosan tagadja, hogy az otthonmaradás egyfajta protestmagatartás lenne, hiszen ha nem így tenne, akkor elismerné egy érvénytelen népszavazás esetén, hogy a többség elégedetlen a kabinettel.

Márpedig a referendum célja, hogy legitimálja a kormány politikáját: az EU-ban és idehaza egyaránt.

Forgatókönyv előrehozott választásra?

Nem véletlen, hogy Orbán is beszállt az „előzetes kármentésbe”.

Ő az erkölcsi érvényesség fogalmát alkotta meg – mégpedig a 2004-es, a kettős állampolgárságról szóló népszavazásra alapozva. Ami érdektelenség okán érvénytelen volt, ám mivel a résztvevők 90 százaléka szerint igenis szükség volt a „nemzetegyesítésre”, a kormánynak erkölcsi alapot adott 2010-ben a kettős állampolgárság bevezetésére. Magyarán bármi lesz az eredmény október 2-án, a kabinet úgy kommunikálja majd, mint újabb felhatalmazást/megerősítést a kormányzásra.

Hogy mi lesz október 2-a után, arról Orbán Viktor pénteki rádióinterjújában úgy nyilatkozott: van már terve, mi következne egy érvényes népszavazás után, ám arról még nem akart beszélni. E talányos megfogalmazás is felerősítette azt a vélekedést, miszerint Orbán fejében az előrehozott választásra (is) létezik forgatókönyv. A Fideszben ugyanis számolnak azzal, hogy a népszavazásra az őrületig fokozott menekültellenes kampány – menekültek hiányában – kifullad 2018-ig, és a korrupciós ügyek, valamint a kormányzás gyengeségei akár helyzetbe is hozhatják az ellenzéket. Belső méréseik szerint ugyanis az egyéni választókörzeteknek majd a felében mutatkozik esély arra, hogy jobbikos vagy baloldali ellenzéki jelölt legyőzze a helyi fideszest, ha pedig netán úgy alakulna, hogy egy baloldalij-obbikos kiegyezés következtében minden választókörzetben egyetlen ellenzéki jelölt állna szemben a fideszessel, arra könnyen rámehet a stabil kormányzáshoz szükséges többség. Ezt akadályozhatja meg, ha a mostani mesterségesen gerjesztett hangulatban Orbán további felhatalmazást kérne „az ország megvédéséhez”, ami csak akkor lehet hatékony, ha kormánypártnak kétharmados többsége van a T. Házban, hiszen kizárólag így képes bizonyos törvényeket átírni.

Akárhogy is alakul az október 2-i népszavazás eredménye, nyugalmi állapot még jó ideig nem lesz, sem idehaza, sem Európában.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!