Elengedni az illúziót

– Tavaly kétszer is próbáltuk megkörnyékezni, de mind a kétszer hárított – mi változott, hogy most igent mondott?

– Egyszerűen arról van szó, hogy most van miről beszélni. Vannak emberek, akik bármikor, ürügy nélkül is remekül tudnak nyilatkozni. Rám ez legtöbbször nem jellemző, éppen ezért ódzkodom a riportoktól. Folyton az az érzésem, én nem arra születtem, hogy dumáljak. Pláne, ha nincs is apropó. Nem szeretem, ha arról kérdezgetnek, hogy kelek fel, mik a kedvenc filmjeim, a családi szokásaim. Ha meg szakma, akkor mindig ugyanaz a 2-3 kérdés.

– Vettem a lapot. Bár az olvasót biztosan izgatná, hogy sok-sok év után sikerült-e levetkőznie a Móka Miki-skatulyát, de ígérem, nem kérdezem meg. Inkább arról beszéljünk, hogy szándékosan megy-e a szatirikus szerepek felé, vagy ez egyfajta újabb „skatulya”, amit a rendezők húznak önre?

– Erről nem tehetek. Amikor például Bodó Viktornak igent mondtam, azt se tudtam, hogy mire készül. Kétszer is dolgoztunk együtt korábban. (A Bérháztörténetekért megkapta a POSzT legjobb férfi színészének járó díját – a szerk.) Vannak emberek, akikre látatlanban igent mondok, vannak, akiknél tapogatózom kicsit, mielőtt döntök, és olyanok is akadnak, talán nem is kevesen, akikre nemet kell, hogy mondjak. Ha például valamivel kapcsolatban eleve van bennem némi ellenérzés, művészi, emberi vagy akár politikai, akkor azt nem vállalom el.

– Fontos a politikai is?

– Nekem nagyon. Azt gondolom, hogy azoknak, akik művészettel, a művészet bármelyik ágával foglalkoznak, valamilyen módon egészséges kritikai értékítéletüknek kellene lennie. És amikor valami bornírtság történik egy országban, akkor az nem lehet, hogy én továbbra is a bornírtokkal tartsak. Ilyenkor muszáj megjelennie vagy egy kritikus hangnak, vagy egy eleve elutasításnak. Ha nem ezzel találkozom, hanem például seggnyalással, akkor adódik a kérdés: innentől mit tudunk még egymásnak mondani? És félre ne értse, ez alapvetően nem balvagy jobboldaliság kérdése, hanem a hülyeségé. Képtelen vagyok hülyékkel dolgozni. Persze lehetséges, hogy akit én hülyének tartok, épphogy engem néz annak, és ehhez minden joga megvan. Talán az oka is.

– Szirmai Márton kisfilmjében, a Reményben – egy politikai színezetű sci-fi-vígjátékról van szó – egy boldogságmenedzsert alakít, aki énekelve kínál megoldást az ország boldogtalanságára. A Bodó-féle Krakken műveletben egy gigantikus holdban látja a nemzet felemelkedését, és a Lajkóban is túlkarikírozott a tsz-elnök karaktere. A nevetés válasz a világ szürrealitására?

– Persze! Azt, hogy például Hofi kimondhatott egy csomó mindent abban a rendszerben, ahol azért nagyon nem lehetett pofázni, megnyugvással vették az emberek. Nemcsak hogy kimondja valaki, hanem úgy mondja ki, hogy még röhöghetnek is rajta. Ez – percekre legalábbis – felszabadítja az embert. Kellenek olyan helyek, ahol ki lehet röhögni ezt az egész borzalmat, ami ebben az országban zajlik. Megnyugvás a nézőnek és nekünk is, hogy legalább pár ezer emberrel együtt gondolkodunk vagy együtt érzünk. Egyébként annyira szürreális ez a jelenlegi helyzet, hogy nem én vagyok az, aki erre állandóan rámutat. Olyan jelenségekkel szembesülünk nap mint nap, amelyekről nem hiszem el, hogy vannak. És vannak. Komoly pofával mondják, vagy hirdetik, vagy törvénybe iktatják. Ennél abszurdabbat nem tudok elképzelni. Egy színdarabban sem.

– Mit gondol, hová vezet, hogy mostantól még négy évig biztosan megyünk tovább ugyanezen a szürreális úton?

– Nem tudom. Öt évvel ezelőtt elképzelni sem tudtam, hogy itt az lesz, ami most van. Azt hiszem, nincs nekem akkora képzelőerőm, hogy akár csak sejtsem is, 2022-ben hol a túróban fogunk tartani. Amikor Antall József kormányzott, már akkor arra gondoltam, hogy jézusmária, lehet, hogy egyszer ezt én még vissza fogom sírni? Azóta tízszer visszasírtam. Nagyon nem bírtam azt a kormányt, a Horthy-temetésével meg minden egyébbel együtt, de az még egy demokratikus négyéves kormányzás volt. Föl nem merült a demokrácia megtiprása vagy kiiktatása. Föl nem merült! Nem volt ilyen pofátlan korrupció vagy pökhendiség. Ő még úriember volt. Sőt, több úriember is volt abban a kormányban. Nem biztos, hogy okosak voltak, de legalább úgy tűnt, hogy demokraták. Itt már úgy se tűnik.

– Hogy érinti, hogy a politika egyre inkább beszivárog a művészetbe is?

– Elfogadhatatlan. Nemhogy beszivárog, és nemhogy a művészetbe, hanem sáros, mocskos, szaros csizmával belelépnek az ágyamba, a legintimebb szférámba. Az nem létezik, hogy nekem a politikával kelljen foglalkoznom minden pillanatban. Milliárdokat költenek arra, hogy a lehető legtöbb fórumon csak őket hallgassuk, azt a hihetetlenül alacsony színvonalú kommunikációt, amit folytatnak. Borzasztó. A Rózsavölgyiben bemutatott Rosmersholmban (kritikánkat lásd a 21. oldalon – a szerk.) van egy olyan mondatom, hogy „Ma vásároltuk meg a Megyei Hírlapot”. Amikor a bemutatón kimondtam, kis szünetet tartottam, mert azt gondoltam, hogy az nem lehet, hogy ne essen le annak a 80 embernek, aki oda beült. Nemhogy derültséget, de hangos röhögést váltott ki. Pedig ez Ibsen szövege, és nem is új a fordítás, csak a politika szépen bejött a színdarab alá, így hát egy ilyen mondat ma már sajnos többet jelent, és úgy tűnik, hogy a nézők értik ezt. Mint ahogyan azon is röhögnek, amikor a Krakkenben azt mondom, hogy ez a hold fogja megmutatni, hogy mi a nagy nemzetek közé tartozunk. Erre derültség lesz a nézőtéren, amit én egy viccesen trágár félmondattal elfojtok, amitől ők még jobban röhögnek. Van bennem valami ellenérzés, talán a gimnáziumi osztályfőnököm jóvoltából, minden nemzetieskedéssel. Úgy érzem, mindig egy kicsit valami vagy valaki ellen is irányul. Irritál az a fajta meghatározás, hogy „én, a Kovács család, vagy én, a magyar”. Miért fontos ez? Miért több mint bármi más? A Baloghék hülyék? A románok szőrös talpúak? Azt is utálom, hogy ebben az országban csak a „legjobb” számít. Egy olimpián is. Az ötödik hely már le van sajnálva. Úgy örülök, amikor kikap a Videoton vagy a Felcsút. Úgy örülök, hogy legalább ez nem jön be a nagyvezérnek. Hogy milliárdokat költ a pénzünkből, de legalább nem jön be neki. Őszintén bíztam benne, hogy az emberek nem ennyire hülyék.

– Csalódott?

– Nyilván az vagyok. Ugyanakkor van egy civil életem, amibe igyekszem nem beereszteni a politikát. Meg hát az ember olykor-olykor azért ki tud kapcsolni. Jó esetben függetleníteni tudja magát a történésektől. Ha például állok a színpadon, és valaki alszik a nézőtéren, azt nem szabad, hogy magamra vegyem. Emberi reakciónak vélem, nem pedig kikérem magamnak. Mert lehet, hogy szerencsétlen fáradt vagy pont azt a napot fogta ki, amikor én vagyok rossz. Van joga elaludni. Ez is egy vélemény. Lehet, hogy erőltették, hogy eljöjjön. A felesége akarta vagy a férje. Az egyik Schilling-darabon a Katonában ott ültek a színészek is a nézők között, és egyszer csak az egyik hallja, amint a mellette ülő megkérdezi: „Ezt ajánlotta a Feri? Picsán rúgom, ha hazamegyek.” Csodálatos (nagyon nevet).

– Mindennek ellenére boldog?

– Abszolút. Nekem nagyon jó. Ezen a borzalmon belül nekem nagyon jó. Én a szerencse fia vagyok. Engem szeretnek. Otthon is, a szakmában is. Egészségügyi problémáimat meg tudják oldani jelenleg az orvosok. Van bizonyos mértékű egzisztenciális biztonságom is. Mit akarok én még? Csak épp folyamatosan tanulom az elengedést: társakat, színdarabokat, illúziót.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!