Elfeledett igazságok

II. Lajos belefulladt a Csele-patakba, méghozzá menekülés közben – évszázadokon keresztül ez volt a mohácsi csatát lezáró tragikus momentum, amiben hittünk. Csakhogy a legújabb kutatások szerint nem is igaz: a lassan félezer éve történt halálesetet most két magyar orvos, Nemes István és Tolvaj Balázs vette górcső alá, és a korabeli forrásokra támaszkodva úgy vélik, két eset lehetséges. Vagy nem a király holttestét találták meg, vagy nem akkor (és úgy) halt meg, ahogy azt a krónikák mesélik. A probléma ugyanis az, hogy Lajos holttestén október 19-én, amikor megtalálták, semmilyen külsérelmi nyom nem volt, és oszlásnak sem indult – bár halála két héttel azelőtt kellett, hogy bekövetkezzen, legalábbis, ha tényleg menekülés közben vesztette életét. Ráadásul az őt megtalálók az arcáról nem, csak a testén viselt anyajegyről, illetve a fogairól ismertek rá a királyra, ez is különösen hangzik így utólag. Nem épp „jókor” történt a haláleset abból a szempontból, hogy ketten is igényt tartottak ekkor a trónra: a Lajost pompás körülmények közt november 9-én eltemető Szapolyai Jánosnak még jól is jött, hogy az egykori uralkodó holtteste felett viselhette a koronát, ráadásul őt már a korban is a király feltételezett gyilkosaként vette a szájára a köz. Neki mindenképpen érdekében állhatott „jó időben és helyen”, megfelelő indokokkal „megtalálni” Lajos testét – azon azonban nem tudott változtatni, hogy saját támogatói Habsburg Ferdinándot is megkoronázták, így az ország végleg kettészakadt. 1541-ben pedig a törökök bevették Budát, s így a Magyar Királyságnak egy jó időre befellegzett.

Nem fürdött vérben
Tavaly volt 400 éve, hogy a csejtei rém, Báthory Erzsébet meghalt – a szűz leányok vérében fürdő, kegyetlen asszonyt nem kell bemutatni senkinek. Csakhogy utólag úgy tűnik, mindaz, aminek elkövetésével megvádolták, talán meg sem esett. Az erőskezű asszony ellen 1610-ben indult eljárás, mely során válogatott rémtetteket olvastak a fejére, ám a pernek furcsa vége szakadt: míg az ellene tanúskodókat kivégezték, őt „csak” bebörtönözték, és élete végéig kenyéren és vízen élt. Így azonban érdekes kérdés: kinek állt érdekében, hogy vérengző fenevadként állítsa be a főnemesi asszonyt? A történészek szerint elképzelhető, hogy vejei akarták rátenni a kezüket hatalmas és jövedelmező birtokára, egy más elmélet szerint saját intézői lázadtak fel a szigorú (és asszonyi) vezetés ellen, de az is elképzelhető, hogy a bécsi udvarból érkezett az ukáz a befolyásos és Erdéllyel jó viszonyt ápoló család hatalmának megtörésére.

A legendák viszont önálló életre keltek, pedig az Erzsébet ellen felhozott vádak (akkor még szó sem volt vérben fürdésről, az csak az 1700-as évek túlfűtött képe) közt fellelhető hideg fürdő, koplalás, csalánban hengergetés, amelyek a korban bevett módszereknek számítottak, mint ahogy az is, ha egy úr (vagy egy úrnő) időnként elverte szolgáit.

Aki nem is ugrott
Ha hamisításnak jó szívvel nem is nevezhetjük, de legalábbis a romantikus fantázia túlburjánzásának köszönhető Dugovics Titusz alakja. Szinte beleégett az agyunkba a kép, ahogy a nándorfehérvári hős magával rántja a várra török zászlót kitűzni akaró ellenfelét. A korban viszont egyedül Antonio Bonfini, Hunyadi Mátyás történetírója említ hasonló történetet, meg nem nevezve sem a hőst, sem az eset szemtanúit, míg Heltai Gáspár és Zrínyi Miklós, a két nagy krónikás nem említi az esetet. Dugovics „születése” pedig Döbrentei Gábor akadémikushoz (nem mellesleg költő) köthető, ő adott nevet a legendás hősnek, miután az 1800-as években egy Vas megyei településen királyi adománylevelekre bukkant, melyekben Mátyás király birtokokat adományoz egy bizonyos Dugovics Imrének egykori őse, Titusz nándorfehérvári hőstetteiért cserébe. Utólag sajnos kiderült, hogy az okmányok hamisak, a Dugovics család csak az 1700-as években emelkedett nemesi rangra, és semmi sem igazolja Titusz hősies halálugrását. Szép vándormotívumról van egyébként szó: 1464-ben egy cseh hős ragadtatta magát állítólag pontról pontra hasonló hőstettre Jajca váránál.

Kár, hogy nem élt
Hősi halált halt az 1848–49-es magyar szabadságharcért Guszev tábornok, akit bár azért vezényeltek ki a harctérre, hogy leverje a forradalmat, mégis arra buzdította titokban katonáit, tagadják meg a parancsot. Sajnos az összeesküvést elárulták, s így Guszevet kivégzőosztag elé állították. Szép történet, kár, hogy Guszev tábornok sosem létezett, csak Illés Béla író (és nagy mókamester) képzeletében, aki a szovjet emigrációban regényt írt Guszev-ügy címmel, melyben levéltári forrásokra hivatkozva igazolta történetét.

Amikor azonban néhány évtizeddel később a történészek feltúrták az említett levéltárat, hogy megtalálják a forrást, egyetlen leletre bukkantak – a Voproszi Isztorii című folyóiratban a Guszev nevéhez fűződő megjegyzés Illés Bélát jelölte szerzőként –, vagyis a nagy író maga gyártott forrást saját történetéhez. Ő maga egyébként sosem ismerte be, hogy kitalált alakról van szó, ami kifejezetten humoros, annak tükrében főleg, hogy Guszev nevét ma Budapesten emléktábla és utca is őrzi – még véletlenül sem említve, hogy csupán a fantázia szüleménye.

Csak egy kis késés
„Nem lesz kész időben” – manapság ha ilyesmit hallunk egy építkezés kapcsán, meg sem rezdül a szempillánk. Nem volt ez másként 120 évvel ezelőtt sem, csakhogy ennek egy alapos csúsztatás lett a következménye… Az 1880-as években ugyanis eszébe jutott valakinek, hogy lassan közeleg a honfoglalás ezeréves évfordulója. Hogy pontosan mikorra esik a jeles dátum, annak eldöntésére a Tudományos Akadémia lett kijelölve, végül Pauler Gyula javaslatára 895-öt jelölték ki. Neki is láttak a monumentális ünnep szervezésének, nagy erőkkel. Középületek, földalatti vasút, hidak épültek. Csak egy kicsit lassan: a munkások megcsúsztak a határidővel. Az viszont mégiscsak tűrhetetlen lett volna, ha félig kész díszletek közt kellett volna megemlékezni a honfoglalásról, így a kereskedelmi és közlekedési miniszter, Lukács Béla két évvel az ünnepség előtt bejelentette: „minthogy a tervezett építési munkák 1895-ig be nem fejezhetők, ennélfogva (…) a kormány azon megállapodásra jutott, hogy a millennium tartassék meg olyan időpontban, midőn (…) a jelentős művek elkészülnek”. Így is lett, a diadalmas megemlékezéseket megtartották – 1896-ban. S így azóta is ezt a dátumot vésik a nebulók fejébe az iskolákban.

Sosem tudta meg
Eugene Boltonnak volt egy álma. A Berkeley Egyetem gyakran kapatos professzora hitt benne, hogy 1579 környékén a legendás angol admirális, Sir Francis Drake Föld körüli útja során járt Kaliforniában, és országa zászlóját partra szállva kitűzte a területen – minél fogva a földdarab az angol királynő, Erzsébet tulajdonának számít. A történelmi pillanatra semmilyen kézzelfogható bizonyíték nem volt, egészen addig, amíg Bolton cimborái elő nem állítottak egy régészeti leletet. A csíny lényege az volt, hogy a mítosz egyik legfőbb motívumaként emlegetett sárgaréz lemezt, melyet állítólag Drake azért veretett, hogy bizonyítsa ottjártát, 1936-ban elásták, majd „megtalálták” a kaliforniai földben. Egy „szakértő” pedig tanúsította, hogy eredeti, a 16. század elejéről származó felfedezésről van szó. Bolton szörnyen boldog volt egészen 1953-ban bekövetkezett haláláig, mivel hitte, hogy elmélete igazolást nyert. Sajnos 40 évvel a szenzációs felfedezés után újabb, immár hiteles szakértők által vezetett vizsgálat indult, mely bebizonyította, a Drake-lemez nem több ócska hamisítványnál és a professzor barátainak ugratásánál. Kalifornia így mégsem szállt angol tulajdonba.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!