Ha India függetlenségére gondolunk, Mahatma Gandhi törékeny alakja jelenik meg lelki szemünk előtt, virágfüzérrel a nyakában, amint a szeretet erejével győzi le a brit gyarmatbirodalmat. Szép kép, de sajnos csalóka. Brit-India két utódállama, India és Pakisztán vér és könnyek között született 1947-ben. Az utókor azóta sem dolgozta fel a történteket, a közelgő hetvenedik évforduló sebeket tép fel.
A britek hivatalosan 1947. augusztus 15-én adták fel legnagyobb és legfontosabb gyarmatukat, és búcsúzóul felekezeti alapon kettéosztották: a hindu rész lett India, a muszlimok új állama Pakisztán. Az utolsó alkirályról elnevezett Mountbatten-terv esetlegességére jellemző, hogy a határ pontos vonalát csak két nappal később hozták nyilvánosságra. A gyarmatosítók önként távoztak, de nem dalolva. A Rádzs (így hívták a helyiek Brit-Indiát, a szó uralmat jelent) puskaporos hordó volt, polgárháború fenyegetett; az 1946-os kalkuttai zavargásokban kétezren haltak meg.
Csakhogy a második világháború a gazdasági csőd szélére juttatta Nagy-Britanniát, nem futotta a költségvetésből a drága gyarmati rendteremtésre és fenntartásra, az újjáépítést is amerikai kölcsönökből kezdték meg. Churchill váratlan bukása után az új miniszterelnök, Clement Attlee belátta, nem tudja megakadályozni a gyarmatok függetlenségét.
A britek tehát sietve kivonultak, káoszt hagyva maguk után. Hinduk és muszlimok ugyanis együtt éltek a hatalmas szubkontinensen, ezért a határok meghúzása szükségképpen önkényes és igazságtalan volt, és borzalmas következményekkel járt. (Arról nem is szólva, hogy a harmadik nagy vallási közösséget, a szikheket teljesen figyelmen kívül hagyták.)
A következő hónapokban 12 millió embert üldöztek el a frissen meghúzott határok túloldalára, ami békeidőben szinte példátlan népvándorlás. Békeidőben?
„Nem polgárháború volt, frontvonalakkal és szemben álló hadseregekkel, de nem is egyszerűen spontán erőszak” – írja Andrew Whitehead, a nottinghami egyetem professzora, a BBC korábbi indiai tudósítója.
Fegyveres milíciák próbálták megfélemlíteni és elkergetni a rivális vallás híveit, iszonyú kegyetlenkedések közepette. Nem tudjuk pontosan, hány embert öltek meg: a legóvatosabb becslés szerint félmilliót, de létezik forrás, amely kétmillióról tud. Szomorú, de senki sem ért rá számolni a halottakat.
A vegyes lakosságú részeken volt a legrosszabb a helyzet.
Északon, Pandzsábban nemzedékek óta élt együtt a három közösség, ugyanazt a nyelvet beszélték. A megosztás után a hinduk és a szikhek pánikszerűen kelet felé menekültek, a muszlimok nyugatnak, állandó összetűzések közepette. Gyakran raboltak el egymástól fiatal nőket, tízezrek estek áldozatul.
A határ azóta is megmaradt: egyik oldala India Pandzsáb nevű szövetségi állama, a másik a pakisztáni Pandzsáb tartomány. A Rádzs keleti csücskében is egy természetes egységet szakítottak ketté, Bengált. A nyugati részt India kapta, a keletit Pakisztán – ez utóbbi lett a mai Banglades elődje (lásd keretes írásunkat).
A legsúlyosabb örökség Kasmír, hovatartozása az első perctől vitatott. A muszlim többségű hegyi régiót Pakisztán 1947-ben fegyverrel próbálta megszerezni, az uralkodó maharadzsa az indiai fennhatóság mellett döntött, kitört a háború, a frontok megmerevedtek. (Hogy még bonyolultabb legyen, a régió északkeleti része kínai fennhatóság alatt áll Akszaj-csin néven 1962 óta.) A két utódállam, India és Pakisztán de facto ellenségként jött létre. Viszonyuk azóta sem normalizálódott, hét évtizede folyamatos a konfliktus.
Három háborút vívtak (1947, 1965, 1971), de mondhatnánk négyet is, mert 1999-ben formális hadüzenet nélkül csaptak össze katonáik. Akkor a világ lélegzetvisszafojtva figyelt, mert az előző évtől mindkét országnak volt atomfegyvere.
A két főváros, Újdelhi és Iszlámábád között ma sem üzemel közvetlen repülőjárat, noha nincsenek távolabb egymástól, mint Budapest és Berlin. Az egyik országból a másikba hosszú, körülményes és nemegyszer veszélyes az utazás, még a rokonlátogatás is. Háborús hangulatú tömeghisztéria kíséri a két válogatott egymás elleni krikettmérkőzéseit (ezért általában semleges pályán játszanak, legutóbb Londonban).
A történetírás sem dolgozta fel igazán alaposan a hetven évvel ezelőtti tragédiát. Csupán az utóbbi években kezdték el rögzíteni a még élő szemtanúk emlékeit, hogy fogalmat alkothassunk arról a mérhetetlen szenvedésről, ami a koronagyarmat felbomlását kísérte. Az 1947-es atrocitások miatt senkit sem vontak felelősségre, nem volt megbékélési folyamat, se kölcsönös bocsánatkérés, az áldozatoknak nem emeltek emlékműveket. Az első múzeum, amelyet a néhai Brit-India véres szétosztásának szenteltek, tavaly nyílt meg Amritszár városában, Pandzsáb indiai felén.
BANGLADES. Pakisztán keleti, bengáli enklávéja több mint kétezer kilométerre feküdt az anyaországtól, és etnikailag, nyelvileg, kulturálisan is nagyon távol volt tőle. Negyedszázad sok konfliktusa után 1971-ben kikiáltotta önállóságát, de ez sem ment vértelenül; a 9 hónapig tartó függetlenségi háborút India beavatkozása döntötte el a szakadárok javára. Brit-India harmadik utódállama, Banglades ma a földkerekség egyik legsűrűbben lakott vidéke: másfél magyarországnyi területén 163 millióan élnek.
A brit gyarmatbirodalom a szárazföldek csaknem negyedénuralkodott 1921-ben, a bolygó minden negyedik lakója az angol korona alattvalója volt. Ám a huszadik század közepére leáldozott az egykori szuperhatalomnak, az új hidegháborús világrendben már csak az amerikaiak csatlósa lehetett a Szovjetunió ellenében. Gyarmatait viszonylag békésen adta fel, különösen a franciákkal összehasonlítva, akik véres, drága és értelmetlen háborúkat kezdtek, majd megszégyenítő vereségeket szenvedtek Indokínától Algériáig. Néhány év alatt felszabadult a brit uralom alól Jordánia, Srí Lanka, Burma, Egyiptom, Malajzia. A külhoni alattvalók száma 700 millióról (1945) húsz év alatt 5 millióra csökkent. London a nemzetközösség, a Commonwealth révén igyekezett megőrizni befolyását volt gyarmatain. Ugyanakkor a britek zűrzavart hagytak maguk után, különösenPalesztinában, majd egy évtizeddel később afrikai gyarmataikon is. A leendő államhatárokat sokszor érzéketlenül, vonalzóval húzták meg a térképeken, szenvedést és viszályt okozva az utódállamok lakóinak.
GANDHI ÉS HITLER. „Kedves Barátom!” – ezzel a megszólítással kezdte Adolf Hitlernek írott levelét Mahatma Gandhi 1940-ben. Mai szemmel megdöbbentő ez a szívélyesség, 77 évvel ezelőtt inkább reálpolitika volt. A függetlenségért küzdő Gandhi természetes szövetségesként tekinthetett a náci Németországra, elvégre közös volt az ellenségük: a brit impérium. Az idézett levélben Gandhi békét sürget, de nem fukarkodik az udvarias fordulatokkal, azt írja a Führernek: „Nincs kétségünk az ön bátorsága és hazaszeretete iránt, és nem hisszük, hogy ön szörnyeteg, ahogyan ellenfelei lefestik önt”. Tagadhatatlan, hogy a brit gyarmatbirodalom felbomlásában döntő szerepe volt a második világháborúnak – ilyenformán Hitlernek is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!