Ha India függetlenségére gondolunk, Mahatma Gandhi törékeny alakja jelenik meg lelki szemünk előtt, virágfüzérrel a nyakában, amint a szeretet erejével győzi le a brit gyarmatbirodalmat. Szép kép, de sajnos csalóka. Brit-India két utódállama, India és Pakisztán vér és könnyek között született 1947-ben. Az utókor azóta sem dolgozta fel a történteket, a közelgő hetvenedik évforduló sebeket tép fel.
A britek hivatalosan 1947. augusztus 15-én adták fel legnagyobb és legfontosabb gyarmatukat, és búcsúzóul felekezeti alapon kettéosztották: a hindu rész lett India, a muszlimok új állama Pakisztán. Az utolsó alkirályról elnevezett Mountbatten-terv esetlegességére jellemző, hogy a határ pontos vonalát csak két nappal később hozták nyilvánosságra. A gyarmatosítók önként távoztak, de nem dalolva. A Rádzs (így hívták a helyiek Brit-Indiát, a szó uralmat jelent) puskaporos hordó volt, polgárháború fenyegetett; az 1946-os kalkuttai zavargásokban kétezren haltak meg.
Csakhogy a második világháború a gazdasági csőd szélére juttatta Nagy-Britanniát, nem futotta a költségvetésből a drága gyarmati rendteremtésre és fenntartásra, az újjáépítést is amerikai kölcsönökből kezdték meg. Churchill váratlan bukása után az új miniszterelnök, Clement Attlee belátta, nem tudja megakadályozni a gyarmatok függetlenségét.
A britek tehát sietve kivonultak, káoszt hagyva maguk után. Hinduk és muszlimok ugyanis együtt éltek a hatalmas szubkontinensen, ezért a határok meghúzása szükségképpen önkényes és igazságtalan volt, és borzalmas következményekkel járt. (Arról nem is szólva, hogy a harmadik nagy vallási közösséget, a szikheket teljesen figyelmen kívül hagyták.)
A következő hónapokban 12 millió embert üldöztek el a frissen meghúzott határok túloldalára, ami békeidőben szinte példátlan népvándorlás. Békeidőben?
„Nem polgárháború volt, frontvonalakkal és szemben álló hadseregekkel, de nem is egyszerűen spontán erőszak” – írja Andrew Whitehead, a nottinghami egyetem professzora, a BBC korábbi indiai tudósítója.
Fegyveres milíciák próbálták megfélemlíteni és elkergetni a rivális vallás híveit, iszonyú kegyetlenkedések közepette. Nem tudjuk pontosan, hány embert öltek meg: a legóvatosabb becslés szerint félmilliót, de létezik forrás, amely kétmillióról tud. Szomorú, de senki sem ért rá számolni a halottakat.
A vegyes lakosságú részeken volt a legrosszabb a helyzet.
Északon, Pandzsábban nemzedékek óta élt együtt a három közösség, ugyanazt a nyelvet beszélték. A megosztás után a hinduk és a szikhek pánikszerűen kelet felé menekültek, a muszlimok nyugatnak, állandó összetűzések közepette. Gyakran raboltak el egymástól fiatal nőket, tízezrek estek áldozatul.
A határ azóta is megmaradt: egyik oldala India Pandzsáb nevű szövetségi állama, a másik a pakisztáni Pandzsáb tartomány. A Rádzs keleti csücskében is egy természetes egységet szakítottak ketté, Bengált. A nyugati részt India kapta, a keletit Pakisztán – ez utóbbi lett a mai Banglades elődje (lásd keretes írásunkat).
A legsúlyosabb örökség Kasmír, hovatartozása az első perctől vitatott. A muszlim többségű hegyi régiót Pakisztán 1947-ben fegyverrel próbálta megszerezni, az uralkodó maharadzsa az indiai fennhatóság mellett döntött, kitört a háború, a frontok megmerevedtek. (Hogy még bonyolultabb legyen, a régió északkeleti része kínai fennhatóság alatt áll Akszaj-csin néven 1962 óta.) A két utódállam, India és Pakisztán de facto ellenségként jött létre. Viszonyuk azóta sem normalizálódott, hét évtizede folyamatos a konfliktus.
Három háborút vívtak (1947, 1965, 1971), de mondhatnánk négyet is, mert 1999-ben formális hadüzenet nélkül csaptak össze katonáik. Akkor a világ lélegzetvisszafojtva figyelt, mert az előző évtől mindkét országnak volt atomfegyvere.
A két főváros, Újdelhi és Iszlámábád között ma sem üzemel közvetlen repülőjárat, noha nincsenek távolabb egymástól, mint Budapest és Berlin. Az egyik országból a másikba hosszú, körülményes és nemegyszer veszélyes az utazás, még a rokonlátogatás is. Háborús hangulatú tömeghisztéria kíséri a két válogatott egymás elleni krikettmérkőzéseit (ezért általában semleges pályán játszanak, legutóbb Londonban).
A történetírás sem dolgozta fel igazán alaposan a hetven évvel ezelőtti tragédiát. Csupán az utóbbi években kezdték el rögzíteni a még élő szemtanúk emlékeit, hogy fogalmat alkothassunk arról a mérhetetlen szenvedésről, ami a koronagyarmat felbomlását kísérte. Az 1947-es atrocitások miatt senkit sem vontak felelősségre, nem volt megbékélési folyamat, se kölcsönös bocsánatkérés, az áldozatoknak nem emeltek emlékműveket. Az első múzeum, amelyet a néhai Brit-India véres szétosztásának szenteltek, tavaly nyílt meg Amritszár városában, Pandzsáb indiai felén.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
BANGLADES. Pakisztán keleti, bengáli enklávéja több mint kétezer kilométerre feküdt az anyaországtól, és etnikailag, nyelvileg, kulturálisan is nagyon távol volt tőle. Negyedszázad sok konfliktusa után 1971-ben kikiáltotta önállóságát, de ez sem ment vértelenül; a 9 hónapig tartó függetlenségi háborút India beavatkozása döntötte el a szakadárok javára. Brit-India harmadik utódállama, Banglades ma a földkerekség egyik legsűrűbben lakott vidéke: másfél magyarországnyi területén 163 millióan élnek.
A brit gyarmatbirodalom a szárazföldek csaknem negyedénuralkodott 1921-ben, a bolygó minden negyedik lakója az angol korona alattvalója volt. Ám a huszadik század közepére leáldozott az egykori szuperhatalomnak, az új hidegháborús világrendben már csak az amerikaiak csatlósa lehetett a Szovjetunió ellenében. Gyarmatait viszonylag békésen adta fel, különösen a franciákkal összehasonlítva, akik véres, drága és értelmetlen háborúkat kezdtek, majd megszégyenítő vereségeket szenvedtek Indokínától Algériáig. Néhány év alatt felszabadult a brit uralom alól Jordánia, Srí Lanka, Burma, Egyiptom, Malajzia. A külhoni alattvalók száma 700 millióról (1945) húsz év alatt 5 millióra csökkent. London a nemzetközösség, a Commonwealth révén igyekezett megőrizni befolyását volt gyarmatain. Ugyanakkor a britek zűrzavart hagytak maguk után, különösenPalesztinában, majd egy évtizeddel később afrikai gyarmataikon is. A leendő államhatárokat sokszor érzéketlenül, vonalzóval húzták meg a térképeken, szenvedést és viszályt okozva az utódállamok lakóinak.
GANDHI ÉS HITLER. „Kedves Barátom!” – ezzel a megszólítással kezdte Adolf Hitlernek írott levelét Mahatma Gandhi 1940-ben. Mai szemmel megdöbbentő ez a szívélyesség, 77 évvel ezelőtt inkább reálpolitika volt. A függetlenségért küzdő Gandhi természetes szövetségesként tekinthetett a náci Németországra, elvégre közös volt az ellenségük: a brit impérium. Az idézett levélben Gandhi békét sürget, de nem fukarkodik az udvarias fordulatokkal, azt írja a Führernek: „Nincs kétségünk az ön bátorsága és hazaszeretete iránt, és nem hisszük, hogy ön szörnyeteg, ahogyan ellenfelei lefestik önt”. Tagadhatatlan, hogy a brit gyarmatbirodalom felbomlásában döntő szerepe volt a második világháborúnak – ilyenformán Hitlernek is.