Egy amerikai elnök látogatása az „óvilágban” mindig nagy esemény, és mindig nagy várakozás előzte meg, ha olykor kétkedő is, de sohasem elutasító. Utóvégre Európa biztonsága függ Amerika atomhatalmától (De Gaulle ugyan kétkedett abban, hogy feláldoznák-e Chicagót Párizsért). Viszont rettegve még sosem várták a Fehér Ház lakóját.
Márpedig Trump útja előtt éppen ezt tapasztalhattuk: nemcsak elképesztő, hanem egyenesen elképzelhetetlen húzásaitól tartottak földrészünk nyugati fővárosaiban. Hogy a NATO-alapító Amerika vezetője szétveri a szövetségi rendszert. Amikor a tanácskozáson Trump megpendítette országa kilépését a – nélküle értelmetlenné váló – szervezetből, jeges rémület tölthette el partnereit, ha sietett is megnyugtatni őket. Aligha sikeresen, hiszen brüsszeli sajtóértekezletén hangosan elmélkedett azon, hogy ő netán tényleg ki is léptethetné hazáját a NATO-ból, de persze, tette hozzá, erre nincsen szükség, a tagállamok készek a nagyobb katonai kiadásokra…
Túl azon, hogy úgy zsarolta partnereit, ahogyan az (alvilággal összefonódott) New York-i ingatlanüzletben szokás, Trump minden együttműködés alapját, a bizalmat rendítette meg. Igazolva a néhai francia elnök kételyeit. S noha emberei most is sietnek lecsillapítani a felzaklatott kedélyeket, hogy főnöküket nem szabad szavai alapján venni, a bizarr kiszólás csak felidézi, hogy Trumpnak ez már régi vesszőparipája: 1990-ben egy Playboy-interjúban azon lamentált, hogy Amerika „ingyen” védelmez gazdag nemzeteket, amelyeket nélküle negyed óra alatt letörölhetnének a Föld felszínéről, s amelyek szerinte „nevetnek ostobaságunkon”. S amint akkor, nyilván most sem ötlött eszébe, hogy pontosan e lehetőség okán jött létre az Atlanti Szövetség. Valaki elmagyarázhatná már neki, hogy a NATO-t (és a Marshall-tervet) azért hozta létre Amerika, hogy megmentse a demokratikus kapitalizmust Nyugat-Európában. Már az első világháború utáni tanulságot levonó Roosevelt is evégett lépett be a másodikba: akkor a hitleri kontinentális uralomtól megmentendő, s utódai a sztálini birodalomtól. Amerikának szintén múlhatatlanul szüksége van a partner Európára. A náciszimpatizáns (óceánrepülő) Lindbergh akarta országát távol tartani Európától, s baljós, hogy Trump éppen az ő „Amerika az első” jelszavát lopta el. S a barát-ellenség felismerő rendszere sem működik. Ellenségei persze vannak, mikor melyik, ám csakis rajongókat ismer és diktátorokat tisztel. Ő is csak diktálni képes, nem együttműködni, rúgja is fel sorra a nemzetközi kooperáció eredményeit.
Szertelenségét mind nehezebb kezelni, ha tudjuk is, hogy – az iráni megállapodással vagy a klímapaktummal ellentétben – a NATO-hoz szenátusilag ratifikált szerződés köti Amerikát. De amikor, állítása szerint, megkérdezte Merkelt, hogy „mi mennyi védelmet kapunk a ti védelmetekért?”, s a kölcsönös biztonságot dollárban meg exportban méricskéli, akkor a kockázatosabb helyen és helyzetben lévő NATO-országokban, például a Baltikumban óhatatlanul felidéződik a brit kormányfő Chamberlain, akinek nem ért meg (Hitlerrel) „perpatvart” Csehszlovákia, e „távoli ország”. Csoda, ha az európaiak rettegnek a hétfői Trump–Putyin találkozótól? Éppen Helsinkiben, a hidegháborúban „finlandizációnak” becézett behódolás színhelyén. S ugyan mi nem telik ki egy elnöktől, aki a londoni tüntetőktől távoli kastély előtt a brit kormányfő kezét fogva szemléli a skót dudások parádéját, miközben a legnagyobb bulvárlapban már nyomják a Maynek és Brexit-tervének nekirontó, a lemondott külügyminiszterét miniszterelnöknek is elképzelő interjúját?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
