Élve a Marsra

„Előttünk a táguló világegyetem. Mióta az első űrhajót kilőtték, mindannyiunk számára világossá vált a tény, hogy az emberi lélekre hihetetlenül mély hatással van az, ha elhagyjuk a Földet. Sokakban felmerült a gondolat, hogy egy nőt és egy férfit kettesben kéne fellőni a világűrbe: a kozmikus Ádám és Éva, ha úgy tetszik. Kettesben keringenének a végtelenül tág űrben, a legmodernebb rakéta fedélzetén, szédületes sebességgel száguldanának a sötét térben, végcéljuk felé, ahol teljesíthetik küldetésüket: az új élet megteremtését” – ezzel a dumával próbálta elcsábítani a csajokat Walter Gibson (John Cusack) a Tuti dolog című filmben a nyolcvanas évek közepén, többnyire sikertelenül. Mindazonáltal, ha az emberi (szexuális) kiteljesedés kozmikus távlatait egy pillanatra félretesszük, két fontos megállapítást tehetünk a bekerítő hadművelet alapján az űrutazók jövőjével kapcsolatban. Egyfelől, hogy az emancipáció jegyében nő is lehet űrutas. Másfelől nem magányosan repülnének a csillagközi térben, hanem édeskettesben, társasutazás keretében töltenék az időt. Az űrtevékenységek mérnökei egyre inkább odafigyelnek arra, hogy az űrutazók egészséges szellemi és fizikai körülmények között tudják végezni feladataikat, amihez a társas (akár szexuális) érintkezés nagyban hozzásegítheti őket. Mert nem csak az a fontos, hogy tudományos-műszaki felkészültségüket hasznosítsák a hónapokig-évekig tartó utazás vagy akár egy idegen bolygón való letelepedés során a kapszulányi terekben, lakóbunkerekben, vagy hogy különféle anyagokból gyógyszereket, élelmiszereket készítsenek, és túléljék a galaktikus kozmikus sugárzás, a napszél, a koronakidobódások okozta betegségeket. Legalább ennyire lényeges, hogy ne őrüljenek meg, ne legyenek öngyilkosok és ne támadjanak egymásra ámokfutóként. Plusz a kedvük se legyen rossz. Mert ahol több ember zsúfolódik össze hosszan egy kis térben, ott bizony előfordulhatnak konfliktusok, amik a küldetésüket negatívan befolyásolhatják. Még az is lehet, hogy Ádám és Éva is összevész…


Kiválasztottak

Stephen L. Petranek tudományos szakíró Élet a Marson című könyvében az űrutazás fontos kérdései közt – „Vajon képes-e emberek egy kis csoportja kilenc hónapon át együtt utazni egy rendkívül szűk térben, stresszes helyzetben anélkül, hogy megölnék egymást? – ad megnyugtató válaszokat a felvetésre. Szerinte a tengeralattjárók II. világháborús történetére összpontosítva bizton állítható, áthidalható a probléma. Ahogy a víz alatti jármű legénységét, a légitársaságok pilótáit, a tengerészgyalogság elit alakulatának tagjait, úgy a pszichológia tudományának segédletével egy Mars-misszió küldötteit is ki lehet választani tudományos szempontok szerint: legyenek stressztűrők, jó ítélőképességűek és kimagasló intelligenciájúak.

Angelo Verneulen űrrendszerkutató, aki egy űranalóg szimulációban négy hónapig vezette egy hawaii bázison a földi asztronauták csapatát (készülve a marsi életre), azt nyilatkozta: a titok a sikeres toborzásban rejlik. „Olyan embereket kell összeválogatni, akik tudásukban kiegészítik egymást, a személyiségük pedig összeillik. Gyorsan kiderül, lesznek-e köztük problémák, elég csak egy hétre összezárni őket, és adni nekik egy kihívás értékű feladatot. Ha problémás a csapat, az általában kiderül. Arra persze nincs garancia, hogy gond nélkül telik majd egy ilyen hosszú utazás. De az első és legfontosabb, hogy a csapat tagjai szeressenek együtt dolgozni és rugalmasak legyenek.”


Összezárva

Bármennyire is elszigetelten kell élniük a jövő asztronautáinak, azért a viselkedéskutatók, pszichológusok egészen közel férkőznek hozzájuk, hogy a tapasztalatok alapján kiszűrjék a későbbi éles helyzetek veszélyforrásait. Persze már a korábbi földrajzi felfedezések történeteire is nagyban támaszkodhatnak, hiszen a hosszú tengeri utazások, sarkvidéki vagy hegyi túrák, expedíciók hasonló bezártságélményt jelentettek a résztvevőknek. Az elszigetelt, összezárt és szélsőséges (isolated, confined, extreme) szavak kezdőbetűiből összeálló rövidítéssel, ICE-körülményeknek nevezik a jövőbeli Mars-telepek és a hozzávezető út speciális környezetét. Ahol aztán óhatatlanul kialakulnak pszichológiai problémák. Nincs hová kimenni, magányos az ember, miközben a társai idegesítik, a stressz intenzív, a szervezet is kihívások elé állított. Mindennapossá válik a túlérzékenység, a sérelmek felnagyítása.

Ráadásul a Mars felé vezető úton még a gravitáció, illetve annak hiánya is közbeszól. A Magyar Tudományos Akadémia TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének Környezeti Adaptáció és Űrkutatási Csoportja így nemcsak a viselkedésbeli, de az agyi, idegrendszeri elváltozásokat is górcső alá vette és veszi, mikor az űrutazásra készülő tudósok szimulációja során kiértékeli a résztvevők kommunikációját.

Balázs János pszichológus az MTA űrkutatásnapi ünnepi szimpóziumán kiemelte, hogy a zárt tér, az alváshiány, a fokozott idegrendszeri terhelés, a szervezet folyadékháztartásának megváltozása elektromos válaszadási csökkenést okoz az agyban, a motoros reakciók lelassulnak, a tér észlelése is megváltozik. A Nemzetközi Űrállomáson időt töltő űrhajósok tesztjei a kognitív képességek belassulását regisztrálták.

A tervezett további – az Európai Űrügynökség (ESA) programjainak keretében végzett – vizsgálatok pedig elég horrorisztikusnak tűnnek elsőre: az önkéntesek két hónapig fognak egy-egy döntött helyzetű padon feküdni, és napi félórás centrifugázás örömei elé néznek majd – mindezt azért, hogy megállapíthassák: a súlytalanságban észlelt folyadék-áthelyeződés rontja vagy javítja a képességeiket?

Nem kevésbé kemény tapasztalatokat eredményez az izolált csoportok pszichodinamikájának vizsgálata sem, ahogy erről Ehmann Bea pszichológus beszámolt, aki évek óta követi nyomon az űrhajóscsapatok felkészülését, a csoportkohéziók alakulását. Például a földi űranalóg környezetben vizsgázó HungaroMars csoportét vagy a moszkvai Mars–500 elnevezésű kísérletet, amikor 520 napra zártak be egy hangárba önkénteseket 2010–11-ben. A legénységi naplók, rádióüzenetek alapján aztán komoly érzelmi állapotváltozásokat lehet követni.

A Déli-sarkon, a Concordia állomáson elzártan tevékenykedő francia és olasz (mediterrán, temperamentumos) kutatók például az izoláció harmadik negyedében jelentős hangulatromlást élhettek át 2012–13-ban. Ahogy nőtt a csoportkohézió, egyre kevesebb szükségletükről számoltak be a külvilágnak, egyre kevésbé hozták szóba az idő múlását (idővesztés), miközben szorongás, harag vett rajtuk erőt. Az ugyancsak az Antarktiszon állomásozó britek (Halley VI. bázis) között viszont kevésbé volt mindez észlelhető, a visszafogottságukról híres nemzet fiai jobban bírták a strapát.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!