Szeptember elején, az ukrán krízis legutóbbi forrpontján, Barack Obama amerikai elnök tallinni beszédével egyidőben Vlagyimir Putyin orosz elnök egy fél világgal odébb, Mongóliában járt. Nagy figyelmet kiváltó hétpontos javaslatát egy Ulánbátorban adott interjúban mondta el.
Az „átugrás”, mert nevezhetjük így a hatórás vizitet, része volt egy többnapos távol-keleti országjárásnak, ami nem éppen hétköznapos az orosz vezetők gyakorlatában. Több olyan pontja is volt a túrának, ahol Putyin életében először járt, így Tuvában és az Altáj területen. De két napot eltöltött az Amur-parti határvárosban, Blagovescsenszkben, ahonnan jól látható a túlsó parton lévő, gyorsan fejlődő kínai Heihe, amely akár a város másik fele is lehetne. Majd Tádzsikisztánban találkozott a kínai elnökkel.
Sokak szerint nem másról van szó, mint hogy Putyin Kína felé fordul, s ott próbálja mindazt biztosítani (piacot, támogatást, stabilitást), amit Európában eljátszott. A helyzet azért nem ilyen nemesen egyszerű. Míg Európában és Közép- Ázsiában, ahol kicsi vagy legalább hozzá képest kisebb országok veszik körül, ott Oroszország „puffereléssel”, befolyásolással, biztonsági igények érvényesítésével próbálkozik, a Távol-Keleten azonban erre nincsen módja. Ott két kolosszus közvetlenül feszül egymásnak, s ez a mostanihoz hasonló békés, harmonikus periódusokban is izgalmas mutatvány.
A kétpólusú világ idején a Kínai Népköztársaság mindig szorosabbra fűzte a kapcsolatait valamelyik nagyhatalommal a másik ellenében. Előbb a Szovjetunióval, később az Egyesült Államokkal. A nyolcvanas évek végétől aztán ez fokozatosan megszűnt. Azt nem mondom, hogy ugyanúgy viszonyul mindkét országhoz, hiszen különböző a helyzetük, de nem fog össze egyikkel sem a másik kontójára. Az elemzők pedig, főképp az oroszok és az amerikaiak, ezt leginkább nem akarják elhinni. Ezért bármilyen bonyolultabb nemzetközi kérdés kerül az asztalra, mindig újra kezdik gondolni, hogy akkor most kivel is van Kína.
Az ukrán krízissel ugyanez a helyzet. Pedig Pekingtől elég nagy mutatványt igényel már az is, hogy egyszerre tudjon megfelelni a saját deklarált elveinek és aktuális politikai megfontolásainak.
Az ördöglakat igen egyszerűen írható le. Mindaz, ami Ukrajnával a szuverenitás szempontjából történt, történik és még történhet, az kínai szemüveggel nézve elfogadhatatlan. Hogy egy ország egy másik országról területet szakítson le, vagy hogy egy szeparatista mozgalom részeket különítsen el, az minden kínai elvi külpolitikai dokumentum alapján támogathatatlan. Ahogy persze az is, hogy ilyen mozgalmakat vagy utcai megmozdulásokat kívülről bárki támogasson. Ugyanakkor Peking felmérte és eldöntötte, húsz-huszonöt évvel ezelőtt, hogy számára Oroszország és a vele való együttműködés létkérdés. S ezeket valahogy együttesen kell érvényesítenie.
Ha a feladványt a jövő héten kellene megoldani, vagy a jövő hónapban, akkor szinte lehetetlen lenne. Akkor ki kellene állniuk, s azt kellene mondaniuk, hogy „a Krím Ukrajnáé”, vagy fordítva. Az ezzel elérhető néhány dicsérő szó kis öröm lenne a veszteségekhez képest. Vagyis maradnak a tárgyalások, a szuverenitás alapelveinek leszögezése és az együttműködés. Együttműködés Oroszországgal, Ukrajnával, az Egyesült Államokkal, az EU-val, ha kell, Észtországgal, mindenkivel. Az idő majd dolgozik. Ezért nem értik a kínaiak a bokszot: ők nem háromperces menetekben akarnak nyerni.
Ami az együttműködések hálójában az elmúlt évtizedekben valódi princípium lett, s az Oroszországhoz való viszonyt is lényegileg meghatározza, az a fejlődő világhoz való tartozás, az azon belüli kooperáció és szolidaritás. Következetességük már abban megmutatkozott, hogy minden csábítás ellenére sem akartak csatlakozni a fejlettek elitjéhez, a G7-hez (ellentétben Oroszországgal, akit épp most penderítettek ott félre). Amikor ezt az elvet még Mao lefektette, senki sem gondolt arra, hogy az oroszok – hívják akárhogy is az országukat – egyszer ehhez a világhoz fognak tartozni. Viszont amikor azon kezdtek gondolkodni, hogy a fejlődő világnak is létrehozzák az elit tömörülését (a későbbi BRICS), már természetes volt, hogy oda Moszkvát is invitálják.
Az Oroszországgal való viszony ennél bonyolultabb. Azt külön el kellett dönteniük, csak Oroszországról, hogy a jó kapcsolat-e a kínai érdek vagy a rossz. Mert ugyanezeken az alapokon lehetnének ellenségei is egymásnak. Lehetnének például Pekingnek súlyos területi követelései, s azt viszonylag könnyű nemzeti érdekké növelni. Vagy lehetne másképp értelmezni a hétköznapi feszültségeket. Hogy miközben Észak-Kínát a sűrű és növekvő lakosság, s a felszabadult üzleti erők feszítik, addig az orosz Távol-Keletet jelentős a népességvesztés, a bizniszt is leginkább a kínai szomszéd húzza. Ebből rengeteg konfliktus adódik. De ahogy fokozatosan politikai prioritássá vált Kínában a nép anyagi gyarapodása, úgy vált egyértelművé az anyagi célú stratégiai együttműködés fontossága a szomszédokkal, elsősorban is Oroszországgal.
Az ukrán problémához így ténylegesen nem túl sokat tettek hozzá. Ennek ellenére minden résztvevő továbbra is árgus szemekkel figyeli őket, s minden rezdülésüket megpróbálják valamelyik oldal javára írni. Azt a jövő mutatja meg, hogy Kínának ez az „egyik felet sem támogatom” alapállása, kombinálva a „tulajdonképpen mindegyik felet támogatom” alapállással az őket közvetlenül nem érintő konfliktusokban hatással van-e a viszonyokra. Az mindenesetre valószínű, hogy amikor a nemzetközi hadszíntér főszereplői az elmúlt években folyamatosan arra ösztönözték Pekinget, vállaljon nagyobb nemzetközi szerepet, nem pont erre gondoltak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
