A hétfői halálos támadás, amelyet a tálib lázadók a magyar konvoj ellen intéztek Afganisztánban, bizonyos értelemben lezár egy időszakot. Bár magyar katonák már 2009 óta részt vesznek harci műveletekben Afganisztánban, a legnagyobb erőt még most is a fejlesztéssel, járőrözgetéssel foglalkozó tartományi újjáépítési csoport köti le. Már egy ideje világos volt, hogy ez nem ideális: a hétfő ezt mindennél drámaibban demonstrálta.
Baglan tartományban már régen nincsen béke – nincs értelme hát békefenntartásról beszélni. Még akkor sem, ha a tartományi újjáépítési csoport az elmúlt négy évben nagyon sokat tett a helyiekért. Különböző lázadó és bűnözői csoportok – elsősorban a tálibok és a szintén szélsőséges iszlamista nézeteket valló Hezb-i Iszlámi nevű szervezet – mindig is jelen voltak a tartományban, de 2009 óta nyíltan szembeszálltak a kormánnyal. Rajtaütéseket szerveznek, embereket rabolnak el, terrorizálják azokat, akik együttműködnek a kormánnyal vagy a külföldi katonákkal. A lázadók nem hős szabadságharcosok: egy konkrét afgán népcsoporthoz, a pastukhoz kötődnek, a Baglanban többségben lévő tádzsikok, üzbégek és hazarák is utálják őket. Még a sajátjaik közül is sokan félnek tőlük. Hajlamosak egymással is harcolni, ahogyan a területen és bevételeken egymással versenyző maffiaszervezetek általában. Vannak köztük egyszerű megélhetési harcosok, piti bűnözők, meg egy csomó fantaszta, aki valamiféle idealizált iszlám nevében, zavaros összeesküvés-elméletekből kiindulva akarja elzavarni Afganisztánból a „kereszteseket”. Annak semmi jele, hogy bármit is tennének a helyi emberekért – bár az igaz, hogy az erőszakos, fosztogatásra hajlamos afgán rendőröket sok helyi ember még a lázadóknál is jobban gyűlöli. A lázadó erők felszereltsége és kiképzettsége nem túl jó. Igazából nem tudnak csatában megállni semmilyen NATO-alakulattal szemben, rajtaütést néha végre tudnak hajtani. Viszont elszántak, kitartóak, és gyakorlatilag kimeríthetetlen az utánpótlásuk harcosokból. Előbb-utóbb felismerik, hogy nem tudnak nyílt ütközeteket megnyerni, és akkor egyre inkább pokolgépes támadásokkal fognak próbálkozni, ahogy az ország déli és keleti részén is.
Baglant ez egyelőre eddig elkerülte, persze lehet, hogy csak azért, mert nincsen elég robbanóanyaguk és képzett bombagyártójuk – előbbire viszont a legmeglepőbb háztáji anyagok és eszközök is alkalmasak, ahogy ezt a tálibok másutt már fel is ismerték. A békefenntartással foglalkozó magyar alakulat körül mindenesetre eléggé elfogyott a levegő – a tartománynak vannak olyan részei, amelyeket már jó ideje messziről elkerülnek. A magyar erőfeszítések középpontjába az ún. műveleti támogató és összekötő csoport került, amely amerikai és afgán katonákkal közösen aktívan is fellép a lázadókkal szemben. Eredetileg képzési és korlátozott harctámogatási feladatokra szánták őket, de a háborús események felgyorsulása gyakorlatilag rendszeres harcra kényszerítette a magyar katonákat is. A magyar kormány fontolgatja, hogy még egy ilyen alakulatot küld Afganisztánba, ahogy a békefenntartásról egyre inkább az afgán hadsereg kiképzésére és a harcra kerül a hangsúly. A Baglanban zajló műveleteknek egyelőre nem látni a végét. A tavasszal lezajlott tisztogatások taktikailag sikeresek voltak, de egyáltalán nem világos, hogy az afgán kormányerők és a NATO meg is tudják-e tartani azokat a területeket, ahonnan alkalmankénti összecsapásokban elűzték az ellenállókat. Ehhez igazából több ember kellene, és a déli tartományokkal ellentétben errefelé viszonylag kevés nyugati szövetséges katona van – Baglanban a magyarok jelentik a fő erőt még most is, bár a szomszédból időnként átruccannak a németek és a belgák segíteni. Egy század amerikai érkezett tavasszal, de ez nem túl sok. A biztonsági helyzet javulására ezért nem nagyon lehet számítani. A magyar katonákat alapvetően nem kell félteni. Ők mind profi katonák, akik részben éppen azért mentek ki, hogy harcoljanak, hogy valódi katonai feladatokat lássanak el. (Részben pedig a jó pénzért, hiszen a rendkívül alacsony honvédségi bérek miatt ma gyakorlatilag az egész magyar katonai pálya a rendszeres külszolgálatra, a miszsziós pótlékokra épül.) A rossz biztonsági körülmények miatt természetesen elképzelhető, hogy újabb veszteségeket fognak szenvedni. Sőt, ennek valószínűsége ma jóval nagyobb, mint egy évvel ezelőtt. Felszereltségük összességében megfelelőnek tűnik, noha a logisztikai ellátás csigalassú és túlbürokratizált, és elég komoly problémák vannak a Humvee páncélozott járművek műszaki állapotával, az alkatrészek pótlásával is. Erről részben az amerikaiak tehetnek, hiszen ezeket az eszközöket tőlük béreljük, nálunk nincsenek hadrendben. Mégis, valami megoldást kell találni, mert a kocsik már művelet közben is hajlamosak bedögleni. Ha kell, béreljen a honvédség újabb Humveekat (ez nyilván nem olyan olcsó és egyszerű dolog). De sajnos mindig van nagyobb pokolgép, tehát arról igazából nincsen szó, hogy új eszközök beszerzésével el lehetne kerülni az újabb incidenseket, még akkor is, ha azok erősebben páncélozottak lennének, mint a Humveek vagy a Toyoták, amelyeken hétfőn rajtaütöttek. Hosszú távon nem teljesen világos, hogyan rendeződhet a helyzet. Az afgán kormány, amit a NATO és Magyarország a lázadókkal szemben támogat, nem igazán látszik alkalmasnak arra, hogy megvédje saját magát a mi segítségünk nélkül. De örökre ottmaradni nem lehet, és a tálib mozgalmat erővel elintézni valószínűleg szintén nem. A NATO ezért már most tervezgeti a kivonulást: az amerikaiak elvileg jövőre kezdik kivonni katonáikat, bár ez a folyamat évekig eltarthat. Addig is próbálják minél jobban megerősíteni az afgán biztonsági erőket, hogy majd egyedül is felvehessék a harcot a lázadókkal. Magyarország NATO-tagként köteles részt venni ebben a műveletben, és valószínűleg el kell fogadnia, hogy még mielőtt hazahozhatnánk onnan katonáit, még lesz egy-két nehéz és csúnya évünk.
(A szerző könyve a Magyar Honvédség afganisztáni háborújáról 2011 elején jelenik meg az Athenaeum kiadónál.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
