A New Yorker nevű kultikus lapban láttam a rajzot, amiről mi, magyarok, a mi helyzetünk jutott rögtön az eszembe. Áll az ufonauta a pulpituson, buborékfejéből, bugyborékoló szógömb ömlik: „először is azoknak szeretném megköszönni, akik hittek bennem”.
Hát így állunk mi is 10 millióan a színpadon, és van köztünk jó pár millió, aki már semmiben sem hisz. Még a földönkívüliekben sem. „A pártszimpátia kérdésében bizonytalanok vagy titkolózók aránya 49 százalékra nőtt” – jelentette a héten a Tárki.
Öt év óta válságból válságba bukdácsol Európa. Aki valaha megszerettette magát, az megbukott. Kit érdekel ma az érték, érdekközösség, jövőbeni ígéret, politikai szépelgés? Ma a válság alkotta szabály van érvényben: ha Európában vékonyabb a sonka a kenyéren, minden miniszterelnöknek mennie kell. Magyarországon majd akkor, ha eltűnik a margarin is.
Európa a nemek kontinense lett, mi meg a „Soha többet” ország. Abban bizonytalan, hogy a kínálkozó lehetőségek közül, mit utasítson el vadabbul. Igaz, a hívők nem mozdulnak a csapat zászlaja mellől, de ma már nincs egy bandavezér sem, akinek elég vaskos a tábora ahhoz, hogy győzelemre segítse. Ez a 49 százalék bizonytalan fog két év múlva dönteni. Ezen belül is a fura jószág, a protesztszavazó. Az örök tiltakozó, vágyaiban hasonló, ám megoldást nem kínáló lázadó. Vagy a búsuló hiszékeny: aki közelebb hazudja magát a vágyaihoz, arra bólint gondolkodás nélkül. Ők pedig egy igen egyszerű döntést fognak hozni. Az a bizonyos elmúlt nyolc év a fájóbb, vagy a jelenleg uralkodó korrupt káosz? Az emberi természet pedig hajlamos a múltat kiszínezni, a jelent pedig a valóságosnál is feketébbre festeni. Mi pedig csak higgyünk tovább a földönkívüliekben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
