EURÓPA-NAP - Ugrás a sötétbe

A demokrácia szülőföldjének tartott ókori Athénban az emberek az Agorán szavazhattak a városállamot érintő ügyekről, így a külpolitikáról is. Ez azonban csak látszólag tűnhet idillinek, mivel a különböző társadalmi csoportok minden külügyről a saját érdekeiknek megfelelően vélekedtek. A peloponnészoszi háború során például a kereskedők és kézművesek hiába szerették volna lezárni a görög városállamok közötti konfliktust, hogy a gazdaság talpra állhasson. Mivel a számbeli fölényben lévő alsóbb néprétegeknek a háború folytatása állt érdekében, így egy sor olyan döntést hoztak meg, amely hosszú távon Athén hanyatlásához vezetett.

Nem véletlenül alakult ki a modern államokban az a meglehetősen elitista felfogás, miszerint a külpolitikát emberek egy kiváltságos csoportjának kell irányítania.

A 17. század végén, a hagyományos nemzetállamok létrejöttével párhuzamosan alakult ki ez a rendszer, és egészen a 20. századig jól is működött. De az I. világháború rámutatott arra, hogy a titkos diplomáciai alkuknak pusztító hatása lehet. Woodrow Wilson amerikai elnök híres 14 pontjának egyik legfontosabb üzenete a népek önrendelkezése volt, vagyis az, hogy az emberek maguk dönthessék el, melyik államhoz akarnak tartozni – vagyis áttételesen ők alakíthassák a külpolitikát, ám Wilson kezdeményezése kudarcba fulladt.

Nem csak a becsület bánja

Jelenleg a demokratikusan működő országokban a meghatározott időközönként tartott parlamenti választások során mondhatnak a szavazók véleményt egy kormány teljesítményéről, így a külpolitikájáról is. Azonban ahogy a modern állam kezd átalakulni, úgy változik meg az átlagember és a külpolitika viszonya is: az államok és szuverenitásuk határai elmosódnak, a külés belügyek is összefolynak. Különösképp igaz ez az Európai Unióra: a csatlakozáskor a tagállamok vállalták, hogy szuverenitásuk egy részét a nemzetek feletti szintre delegálják. Erről minden tagjelölt államban népszavazást tartottak, azonban az már az országok alkotmányán múlik, a szerződésmódosításokról vagy bármilyen más EU-val kapcsolatos kérdésről kell vagy lehet-e népszavazást tartani.

Magyarországon relatíve egyszerű a helyzet, mivel az Alaptörvény világosan kimondja, nemzetközi kötelezettségről nem lehet népszavazást kiírni. Vagyis a britekkel ellentétben nálunk nem lehetne referendumot tartani az EU-ból való kilépésről. Ahogy elvileg arról sem, a magyar kormány végrehajtsa-e azt az európai szakminiszterek által, az unió demokratikus eljárási rendjével tökéletes összhangban meghozott döntéseket, melyek a menekültek tagállamok közötti újraelosztására vonatkoznak.

De ahogy az Ukrajnával kötött társulási szerződésről tartott holland népszavazás esetében, úgy a Magyarországra kiszabott menekültkvóták ügyében is igen kétséges, képes-e egy átlagos választópolgár  racionális, a nemzeti érzelmektől és populizmustól mentes döntést hozni bonyolult uniós szakpolitikai kérdésekben. A holland népszavazásból mindenesetre érdemes okulni. Az egész úgy indult, hogy egy politikailag egyáltalán nem korrekt blogger és egy, a nők maszturbációjáról és a férfinem válságáról elmélkedő filozófus mozgalmat indítottak az ukrán társulási szerződés ellen, amihez aztán a szélsőjobbos Szabadságpárt és fiókszervezetei mellett rengetegen csatlakoztak. Például egy állatok jólétéért küzdő párt is, amely azért kifogásolta a kelet-európai ország integrációját, mert az ottani állatvédelmi sztenderdek nem felelnek meg a nyugati normáknak. A kezdetben komolytalan kezdeményezés vége az lett, hogy az összes választó kicsivel több mint 30 százaléka megjelent a referendumon, és 60 százalékuk nemet mondott. Ezzel annak ellenére, hogy jogilag semmire nem kötelezi a kormányt a szavazás eredménye, borzasztó kellemetlen helyzetbe hozták őket, hiszen a Mark Rutte vezette kabinet mégsem hagyhatja figyelmen kívül 2,5 millió ember véleményét.

Mert bár a nemet mondók jó részének semmi gondja nem volt az EU-val magával, csak Ukrajnát nem akarta szívesen látni a közelebbi partnerek között, mégis az EU-ellenesség lett a referendum végső üzenete. A választók abba sem gondoltak bele igazán, hogy lehetetlen helyzetbe hozzák ezzel nemzetközi partnerei előtt a holland kormányt. Abba pedig pláne nem, az EU-ról milyen képet ad a világban, ha végül nem lép életbe a kelet-ukrajnai háború közvetlen okának tekinthető egyezmény.

Menjek vagy maradjak?

Ezeknél a szakpolitikai kérdéseknél is komolyabb hatása lehet annak, ha az EU-ból vagy az eurózónából való kilépést szavaztatják meg az állampolgárokkal. Mert lehet, hogy a nacionalista kártyát kijátszva egy politikusnak vagy pártnak sikerül bebetonoznia magát a hatalomba, ugyanakkor ennek az árát a következő generációk fizethetik meg.

A britek június 23-án tartandó népszavazásának kimeneteléről egyelőre csak találgatni lehet, mivel a közvélemény-kutatások 50-50 százalékra taksálják az igenek és a nemek arányát. De az világosan látszik, hogy David Cameron 2015-ös kampányígérete, miszerint újraválasztása után tárgyalni fog az uniós tagság átalakításáról, neki népszerűséget és győzelmet hozott, de az ország számára nem sok jóval kecsegtet. Remekül rá lehet erősíteni a nemzeti érzelmekre és az egykori birodalmi dicsőség emlékére, de az EU-n kívüli élet nem lehet reális választás Nagy-Britannia számára. Vagyis abban az esetben nem, ha valamennyire is elejét akarják venni a gazdaság hanyatlásának és a világon belüli befolyásuk csökkenésének.

Bár Finnországban épp ellentétes irányból – a választók szintjéről – indult a kezdeményezés az eurózónából való kilépésről, a valutaövezethez való tartozásról a világ vezető közgazdászai sem tudnak szaldót vonni. Sokan amellett érvelnek, hogy az ország csak úgy tudna kilábalni a 2007 óta tartó gazdasági válságból, ha leértékelné a valutáját, ahogy azt az 1990-es évek elején is tették. Az is a közös valutaövezet ellen szól, hogy feltehetően mindig lesz egy bajban lévő ország, amely magával rántja a többit. Azonban az aszimmetrikus sokkok ellen védelmet jelentene, ha gyökeresen átalakítanák az eurózóna szabályait, létrehozva a régóta emlegetett gazdasági elit klubot, ahol válság esetén központi transzferekkel segítenék a bajba jutott államokat. Mivel a szilárd költségvetési elveket valló Finnországot biztosan bevennék ebbe az átalakított unióba, lehet, hogy megérné kivárnia, mivel az eurónak békeidőben számos előnye van. A tavaly benyújtott petíció után most a parlamenti képviselőkön a sor, hogy döntsenek – nagy kérdés, sikerül-e olyan eredményre jutniuk, ami a jövőben is bölcsnek bizonyul.

Kvótamatematika

Bölcsességre idehaza is nagy szükség van, ám ilyesmire botorság lenne számítanunk, ha beindul a kormány kvótaellenes népszavazási kampánya. Bár a magyar kormánynak éppen hogy nem okozna álmatlan éjszakákat, ha az emberek elutasítanák a menekültek betelepítését, azzal egyelőre ők sem számoltak, hogy a referendum 6 milliárdos közvetlen költségein túl mit jelentene a magyar költségvetésnek az elutasítás. Az Európai Bizottság ugyanis egy olyan tervezeten dolgozik, ami megreformálná a menekültügyi eljárásokat szabályozó Dublin-rendszert. Az egyik újdonság az lenne, hogy azok az országok, amelyek nem hajlandóak Görögországból és Olaszországból átvenni a GDP és lakosságszám alapján nekik rájuk jutó menekülteket, fejenként 250 ezer euróval (78 millió forint) járuljanak hozzá az illető társadalmi beilleszkedéséhez.

Bár a bennfentes források szerint ez csak riogatás, azt biztosra lehet venni, hogy még egy népszavazási eredménnyel a tarsolyában sem lesz könnyű Orbán Viktornak nemet mondania Brüsszelben, ha ekkora árat kell érte fizetnie.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!