A tényfeltáró újságírás zárt ajkak és zárt ajtók felnyitását jelenti. Ezt Vajda Éva, amagyar tényfeltáró szakma egyik emblematikus alakja mondta egy interjúban. Ján Kuciak szlovák oknyomozó újságíró és kedvese halála mutatta meg, hogy az ajtókat nemcsak az újságírók, hanem a titkukat mindenáron megóvni akarók is kinyithatják. A magyar állapotokról és félelmeikről kérdeztük tényfeltáró kollégáinkat.
„Az, hogy a sajtó drámai időszakot él át, és a létéért küzd, nyilvánvaló volt. Mostantól, Ján Kuciak kivégzésével az is nyilvánvaló, hogy ebbe a küzdelembe bele lehet halni. Ez az eddigi legerősebb, legbrutálisabb kísérlet az elhallgattatásra, félelemkeltésre. Sokan értik ezt, és sokan hallgatnak majd el” – írta Parászka Boróka fiatal kollégája halála után. „A kérdés az, lesznek-e olyanok, akik még így is, még azért is mernek írni, beszélni, szabadon szólni?” – tette fel a kérdést az erdélyi publicista.
Magyarországon a rendszerváltásig tényfeltáró újságírót legfeljebb akkor láttunk, ha kikölcsönöztük a videotékából Az elnök embereit. Idehaza valószínűleg egy elszánt fiatalember, a HVG és a rádió munkatársa, a szociológus végzettségű Gőbölyös József (Soma) volt az első fecske. Idősebb olvasóink még emlékezhetnek a ’90-es évek első felében készített riportjaira a telefonkártyaés vonatjegy-hamisítókról vagy a bérkoldusokról, prostituáltakról írt cikkeire. (Soma halála után a szakma díjat nevezett el róla, amelyet évente ítélnek oda a legjobb oknyomozó munkát végző újságíróknak. A cikkünkben megszólaló mindkét kolléga megkapta már a SOMA-díjat.)
Magányos harc a bozótban
Amíg Nyugaton szinte minden magára valamit adó lapnak megvan a maga tényfeltáró, oknyomozó csapata, addig nálunk inkább a magányos harcosoké a terep. „Amíg az Origónál dolgoztam, többször felmerült, hogy csinálnunk kéne egy ilyen rovatot – meséli Pethő András, a Direkt36 nevű oknyomozó internetes portál alapító-főszerkesztője. – Sose jött össze, akkora volt az erőforráshiány. Az ilyen munkára ugyanis a legjobbak kellenek, őket meg nem lehet kivenni a napi verkliből.” Vagyis maradt a bozótharc. A ’90-es évek legnagyobb „harcosai” a mai napig a szakma meghatározó alakjai: Vajda Éva, Ószabó Attila, Rádi Antónia, Mong Attila, vagy a nemrég elhunyt, színészből lett tényfeltáró újságíró Ferenczi Krisztina. „Minden generációból voltak kiemelkedő emberek, most is vannak. Ami közös bennük: éhesek az igazságra” – mondja Pethő.
Az elmúlt nyolc év azonban új irányokba lökte a magyar oknyomozó újságírást: a független sajtó ellehetetlenítésével nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi struktúrában nem működhet a műfaj. Egy országos média működése a hirdetési bevételektől függ, a mindenkori politika pedig (de a jelenlegi különösen) képes befolyásolni a hirdetők hirdetési hajlandóságát. A hatalomnak a legkevésbé sem érdeke, hogy olyan lapok vagy csatornák működjenek, amelyek az ő gyanús ügyeinek feltárásával foglalkoznak. Így marad az úgynevezett közösségi finanszírozás, amely kevés pénzt, de teljes függetlenséget jelent. „Olyan történeteket mesélünk el, amelyek teljes feltárása szisztematikus kutatómunkát követel. Hatalmas mennyiségű munkáról van szó (sokszor hetekről, hónapokról), amelyet a nagy szerkesztőségek a rájuk nehezedő politikai és a gazdasági nyomás, valamint a munkaerőhiány miatt sem engedhetnek meg maguknak” – mondja a Direkt36 főszerkesztője.
Legutóbbi „dobásuk”, a magyar–orosz kapcsolatok utolsó nyolc évének feldolgozása volt, amelyet szinte minden valamirevaló újság vagy internetes portál közölt. „Én, aki korábban csak egyedül dolgoztam, ezt a történetet nem tudtam volna egyedül megcsinálni. Így is, Szabó András kollégámmal hónapokat vett igénybe. Ugyancsak többen dolgoztunk például azon a sztorin, amelyik az Orbán család részvételét térképezte fel az állami tendereken. „Megosztjuk a feladatokat, ez időtakarékos, egyszersmind inspiráló is.” Vannak aztán olyan hatalmas témák, amelyeken nem ketten-hárman, hanem több százan dolgoznak egyszerre, a világ több pontján. Ilyen volt legutóbb a Panama-papírok ügye. Ezeket a munkákat különböző nemzetközi tényfeltáró szervezetek koordinálják.
Véletlenül beesik egy boríték
A nagy kérdés mindig az, honnan jönnek a történetek? Alapvetően négy forrásból dolgoznak, mondja Pethő. „Beszélgetünk emberekkel, akik elejtenek információmorzsákat, amelyeken el tudunk indulni. Van, hogy kifejezetten megkeresnek minket történetekkel. Előfordul, hogy »beesik« egy boríték vagy infó anonim módon. Az én kedvencem az, amikor egy nyilvános történetben homályos pontok vannak, és az újságíró ezeknek akar utánajárni. Ma viszont a leginkább úgy dolgozunk, hogy egy adott témában rendelkezésünkre áll milliónyi adat (céginformációk, pénzügyi jelentések, tendereredmények stb.), és ezeket rendszerezzük. Ha elég ügyes vagy, találsz valami érdekeset.”
Emlékeznek még Lázár János londoni hotelszámlabalhéjára? „Az például véletlen volt” – vallja be Pethő András. Még az Origónál dolgozott, amikor kikérték a kormánytagok utazási költségeit, ott buktak ki a túlságosan drága londoni utak. Ebbe bukott bele… na nem Lázár János, hanem az igazi Origo. A tulajdonosok nem tudtak ellenállni a kormányzati nyomásnak, és kirúgták az akkori főszerkesztőt (Sáling Gergő a Direkt36 másik alapítója).
„Én egy kicsit autista vagyok. Ha sokáig nézek egy táblázatot, ötven oszlop, kétszáz sor, egy idő után meglátom az összefüggéseket. Ez egy adottság, néha elég kényelmetlen, de ehhez a munkához kifejezetten hasznos.” Ezt már Oroszi Babett, az Átlátszó internetes portál munkatársa mondja. Bulvárlapnál kezdte a pályát, a tényfeltáró munkába véletlenül csöppent bele. A stop.hu-nál rábízták a Marian Cozma-ügyet (a veszprémi kézilabdázót egy kocsma előtt szúrták halálra, mint később kiderült, véletlenül, mert összekeverték egy helyi ma«ózóval). „Azt mondta a főnököm, sok a bizonytalanság, próbáljak meg kideríteni dolgokat. Akkoriban még felvették a rendőrségi sajtósok a telefont. Millió kérdésem volt állandóan, nagyon utáltak” – mesél a hőskorról. „Nem féltél? – kérdezem. Mégiscsak ma«abűnügyről volt szó.” „Nem igazán láttam át, hogy mi történik, valószínűleg ezért nem féltem – mondja nevetve. – De amúgy is, ha elkap a hév, nem bírok magammal. Olyankor megyek, mint a tank. Az igazságérzetem kicsit túlfejlett. Két dolog zavar: a hazugság, és ha valaki vagy valakik méltatlanul gazdagodnak rövid idő alatt, milliárdokkal. A párom félt, mondja, hogy vigyázzak, mibe mászom bele. A szlovák srác halála után nekem is átfutott az agyamon, hogy sokkal körültekintőbbnek kell lenni, de aztán mindig eszembe jut, hogy úgy meg nem működik a dolog.”
Legyilkolt karakterek Talán furcsa, de sem Pethő Andrást, sem Oroszi Babettet nem érte még fizikai atrocitás. Pedig vakargattak olyan témákat, amelyek komoly érdekeket sértettek. „Olyan már volt, nem is egyszer, hogy perrel fenyegettek, ha leközlünk egy anyagot – mondja Pethő. – De különös módon még nem volt sajtóperünk. A kulcs az adatok állandó és nagyon körültekintő ellenőrzése.” Van, hogy nincs írásos bizonyíték valamire, de ha a szereplőkkel folytatott beszélgetések egymást erősítik, és a történet eléggé egységes, akkor anélkül is lehet cikket írni (lásd az orosz–magyar kapcsolatokról szóló dolgozat). Kollégájához hasonlóan Oroszi Babett is számos alkalommal foglalkozott a magyar politikai elit és az üzleti élet gyanús összefonódásaival, de eddig őt sem érte bántódás. „Ezek nem így játszanak – mondja. – Minek megveretni az újságírót, ha megvan a saját médiabirodalmuk, amiben legyilkolhatják a karakterét? Emlékeznek még a HVG-s Gergely Zsófira, akit azután kezdett ki a kormánysajtó, hogy cikket írt a Spéder Zoltán elleni hadjáratról, majd a fideszes háttérember, Várhegyi Attila egészségi állapotáról? Pontosan tudják, hogy elég, ha a hitelességünket kérdőjelezik meg. Nekünk ugyanis csak az van.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
