Aranyárban mért örök értéknek hihettük mostanáig az éppen megszűnő svájci banktitkot, miközben egy évszázad sem adatott meg a híres hallgatási szabálynak. Csak 1934-ben foglalták ugyanis törvénybe, hogy börtönt kockáztat az a bankár, aki információt ad ki az ügyfeléről. Akárhonnan nézzük, egy baljós korszak kivételes szabályai kerülnek most a történelem süllyesztőjébe.
Oly korban született ez a különös banktörvény, amikor Hitler hatalomra jutását követően, a náci Németországban önmagában az is elegendő volt a halálbüntetéshez, ha valakinek svájci bankszámlája volt. Nehéz lenne ma már megmondani, hogy a svájci törvény valójában a Gestapo által üldözött ügyfelek vagy a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került bankárok védelmét szolgálta jobban. Annál is zavarosabb az ügy, mert a törvényalkotókat egy korabeli párizsi belpolitikai botrány is motiválta: kiderült, hogy a francia elit tagjai, feddhetetlennek hitt bírók, ismert politikusok, tisztes gyáriparosok, tekintélyes egyházi vezetők és mértékadó zsurnaliszták is svájci számlákkal kerülték ki az adóhatóságot. Jellemző, hogy a háború előtti években az adócsalásnál többet nyomott a latban annak lehetősége, hogy az eltitkolt francia jövedelmekből a svájciak esetleg a német fegyverkezési programot hitelezik.
Átkozottul jó üzletnek bizonyult a semleges Svájc számára a háború, hiszen az üldözöttek és üldözőik egyaránt az alpesi országban tudták biztonságban a vagyonukat. A nácizmus idején állítólag 50 ezer számlát nyitottak svájci bankokban. Jellemző, hogy még egy ezredfordulós „rovancs” is közel 100 millió dollárnyi, kétes eredetű és bizonytalan sorsú, a náci korszakhoz köthető vagyont talált a széfekben, s a letéteknek csak kisebb része volt köthető az áldozatokhoz.
Nem csak a háború kedvezett a svájci banktitoknak, de a hidegháborús korszakban is úgy ítélték meg a szemben álló felek, hogy jó azért, ha van egy „széfország”, ahol mindenki betárolhatja a jövőjét. Csak az ezredforduló táján kezdett fogyni a levegő a svájci bankárok körül. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a híres banktitok a fegyverkereskedőket, a drogmaffiát, a diktátorokat, a politikai kalandorokat és az adócsalókat védi. Magyarán védhetetlenné vált Svájc álláspontja.
Érdekes módon, ahogy a törvény 1934-es bevezetését részben a francia belpolitika inspirálta, talán a legnagyobb csapást is Párizsból mérték a svájci banktitokra. Amióta ugyanis Hervé Falciani, a HSBC (Hongkong and Shanghai Banking Corporation) svájci leánybankjának egykori alkalmazottja 2008-ban átadta 100 ezer ügyfél banktitkát a francia hatóságoknak, már csak idő kérdése volt, hogy megtörjék az alpesi ország ellenállását. A világ számos országában folyik nyomozás a svájci bankok ügyfelei ellen, s a banktisztviselők gyakran egy külföldi nyaralást sem kockáztathatnak a letartóztatás veszélye nélkül. De az is a rendszer tarthatatlanságát jelzi, hogy pár hete kiderült: még Stuart Gulliver bankár is titkos számlákat nyitott önmagának, pedig őt épp azért állították a HSBC élére, hogy reformokat hajtson végre a válságtól sújtott bankban. Bár az Európai Bizottság csütörtökön lezárta a Svájccal kötendő, s az adóelkerülés elleni küzdelemben mérföldkőnek számító átláthatósági megállapodásra irányuló tárgyalásokat, azért nem eszik olyan forrón a kását. A pénzügyi számlákkal kapcsolatos teljes információcsere csak 2018-tól léphet életbe, ha azt ősszel megszavazza a svájci parlament. Magyarán a titkos számlák tulajdonosainak van még egy kis idejük a vagyonmentésre. Igaz, nincs könnyű dolguk, mert már Barbados, Gibraltár, Seychelles és a Brit Virgin-szigetek is aláírták az információcserére vonatkozó egyezményt. Lassan eltűnik a „piacról” a megbízható és diszkrét adóparadicsom.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!