Félelemkeltő láthatatlanság

– Kisiskolásként érte bármifajta atrocitás, zaklatás a társai felől?

– Elég erősen belém vésődött, mikor 3. osztályosként új iskolába kerültem és kapásból kiközösítettek. Nagyvárosból költöztünk kisvárosba, és azt gondolták, biztos beképzelt lány vagyok. Hónapokig hozzám sem szóltak, csak a hátam mögött nevettek össze. A tanárok tudomást sem vettek a tényről, én pedig persze szégyelltem szólni erről otthon, pszichésen ugyanakkor nagyon megviselt.

– Hogy végződött a szembenállás?

– Egy idő után privát levélkék érkeztek a pad alatt, melyek küldői azt írták, hogy ők tulajdonképpen kedvelnek, csak a többiek miatt nem tehetik nyíltan… Végül aztán majd’ mindenkitől kaptam ilyen üzenetet: idegenből ismerős lettem.

– A Masszában akkor minden bizonnyal a személyes tapasztalatai is megelevenednek, mikor a főszereplő fiút, Patrikot a legkülönfélébb módon alázzák, majd félemlítik meg az osztálytársai. Íróként mi motiválta a témaválasztásban?

– Nagyon megrázott és megrendített, mikor pár éve a sajtóban olvastam a kanadai Amanda Todd és mások esetét, akiket tizenévesen az öngyilkosságba hajszoltak a kortársaik gyűlölet-, csúfolás- és zaklatáscunamijai a közösségi oldalakon. Nem függetlenül a saját emlékeimtől. Ezért vállaltam el rögtön a kiadó felkérését a téma kapcsán.

– A szereplők és a történet közege alapján akár kamaszregényfolyama, a D. A. C. egy újabb kötete is lehetett volna, mégsem lett. Miért nem?

– A netes zaklatás és megfélemlítés, a tizenéves fiú tettlegességig fajuló lelki összeomlása jóval koncentráltabb megformálást igényelt, nem illeszkedett a D. A. C. szórakoztatóbb keretébe – ez egy komolyabb, sötétebb, durva és fájdalmas történet.

– Úgy tűnik, a regényből is, hogy a kortársi zaklatás, fenyegetés, mások kiközösítése, megalázása az internetes felületeken, csoportokban mindennapos az iskolai közösségekben, nincs kibúvó.

– A kutatások is ezt igazolják, de a személyes tapasztalataim is ezek. Egy osztályfőnök mesélte, hogy a Massza apropóján kérdezte meg az osztályát, ki volt már érintett akár áldozatként, akár megfélemlítőként ilyen szituációban, s kivétel nélkül mindenki, ha más nem, csendes szemlélőként.

– Mi lehet ennek az oka?

– A legtöbb kamasz idomulni akar, meg szeretne felelni az iskolának, a szülőknek, a kortársainak… A minta pedig, amit látnak, hogy a legfontosabb, miként tudod a világnak eladni magad. Hogy mi történik közben belül, sok esetben a szülők számára is harmadlagos kérdés. Az identitását éppen csak felépíteni szándékozó 13-14 éves kamasz pedig eltanulja a hatalmi és manipulációs technikákat.

– Korábban sem volt ez másként, az ön példájából is ez látszik, nem? A technológiától durvult el a helyzet?

– Régebben az iskolában legsúlyosabb esetben brahiból megverték, akit kiszemeltek maguknak, ma az internethasználattal körmönfontabb, ha úgy tetszik, hátborzongatóbb, gonoszabb módon aláznak és félemlítik meg társaikat. A forrófejűség helyett itt hideg indulat munkál, tudatos kiterveltség. Bosszúból, szórakozásból töltenek föl egymásról készített intim fotókat, vagy egymást zsarolják a megosztás lehetőségével, írnak gyalázkodó, fenyegető üzeneteket – ki gondolta volna ezt a kegyetlen attitűdöt a mai szülők közül a maga korában?

– Apropó, szülők, elég negatívan ábrázolja őket, gyakorlatilag fogalmuk sincs a gyerekeikről, így a problémáikat sem értik. Valóban így lenne?

– A fentebb említett tanárnő azt is megkérdezte a diákjaitól, kinek szólnának, kitől kérnének segítséget, ha rájuk szállna valaki. A diákok válasza: senkinek. Ha mégis elfajulna a dolog, maximum a tanárnak, a szülőknek kizárt. Na, ez a félelmetes számomra! Nem véletlen, hogy a gyerekek sem érzékelik, hol húzódik a határ a tréfálkozás és a megalázás, a kivagyiság fitogtatása és a fenyegetőzés között, honnan is tudnák? A legfiatalabb generáció számára az internet az elsődleges szocializációs terep, online élnek, a szülőknek viszont erről a létezésről az égadta világon semmi fogalmuk, nincsenek olyan mértékben és mélységben benne a gyermekeik életében, mint kellene. Nem értik a netes „kódokat”, így az ilyesfajta zaklatás problémaként föl sem merül bennük.

– A pedagógusokhoz is hiába fordulnának segítségért?

– Ahogy a regényben, a valóságban is az a leggyakoribb, ha egy ilyen eset felszínre kerül, hogy mind a zaklatót, mind az áldozatát eltávolítják az iskolából. Ezzel meg is van oldva a probléma.

– Ön szerint mi lenne a megoldás?

– A probléma egyik gyökere a diszharmonikus szülő-gyerek kapcsolat, a kommunikáció hiánya. Jó lenne, ha a szülőt jobban érdekelné a gyereke, akár egy netes játék kapcsán is, amit az meg akar neki mutatni. Ha lerázzák, mondván, „ez nem az én világom, kisfiam”, legközelebb már nem fog kezdeményezni. Ott kell lenni, bármikor, beszélni kell egymással, mert a bizalmi kapcsolat ekkor alakul ki! Ha rendezett a viszony, pozitív a minta, kevésbé jut eszébe a gyereknek is másokat alázni, illetve, ha őt éri zaklatás, bizalommal fordul a szülőhöz segítségért.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!