Ám akárhogy is lesz, nincs visszatérés a válság előtti életformához, s ennek biztos jele, hogy az euróövezet négy legfőbb vezetője irányt vett a föderális, kvázi Európai Egyesült Államok felé – már a június végi csúcstalálkozó elé viszik javaslataikat. Egyre nyilvánvalóbb: aki kimarad, lemarad.

A görög választási eredményt egész Európa feszült figyelemmel várja: a törvények értelmében a választások előtt két héttel már nem szabad a közvélemény-kutatások adatait közzétenni, így az elemzők csak félhivatalos statisztikák alapján találgathattak. Eszerint a konzervatív, az ellenfelei által csak a „karvalytőke" kiszolgálójának nevezett Új Demokrácia és a kampányban minduntalan lekommunistázott Sziriza radikális baloldali szövetség, a „héják" fej fej mellett áll, az EU–IMF mentőcsomagot elfogadó konzervatívok népszerűsége egy hajszálnyival nagyobb a radikálisokénál, így ha nyernek, akkor automatikusan megkapják a győztesnek járó plusz 50 mandátumot. Azonban valószínű, hogy nagyságrendekkel nem lesz nagyobb a támogatottságuk a májusban szerzett 19 százaléknál, ezért ha nyernek is, koalíciós partnert kell keresniük. Az egész görög pártpalettán pedig csak a Pánhellén Szocialista Mozgalom (Paszok) fogadja el a nemzetközi mentőcsomag feltételeit – a korábbi ellenfeleket összebékítheti az ország gazdasági összeomlásától való félelem.

Tizenkét százalékra becsülik a bizonytalanok arányát, akik az utolsó pillanatban a Szirizára adhatják le a voksukat, és a koalíciókeresés kényszere a radikális szövetségnek kedvezhet, mert ideológiailag közel állnak a Kommunista Párthoz és a Demokratikus Baloldalhoz is. A spanyol bankrendszernek a múlt héten megszavazott 100 millió eurós mentőcsomag is a Sziriza malmára hajthatja a vizet, mert – ahogy erre Alexisz Ciprasz, a fiatal pártvezér kampányzárójában rámutatott – a spanyoloknak semmilyen feltételt nem kellett a segítséghez teljesíteniük, így jogos, ha Görögország is újra akarja tárgyalni a szigorú megszorításokkal járó hitelfeltételeket. Ugyanakkor bizonyos hangváltás is megfigyelhető nála: elállt korábbi elképzeléseitől, miszerint ha megválasztanák, államosítaná a bankszektort és azonnal felfüggesztené a nemzetközi hitelek törlesztését. A kampányzárón már azt mondta, hogy „ki fogunk lépni a válságból, de nem lépünk ki az euróból. Senkinek nem engedjük, hogy kilökjön minket Európából.” Ciprasz szerint Brüsszelben azt hiszik, hogyha a választásokat követően a görög kormány „tárgyalni akar az emberek jogairól”, az rögtön azt jelenti, hogy fel is akarja mondani a mentőcsomag feltételeit, pedig ez nincs így. A rivális Új Demokrácia vezetője, Antonisz Szamarasz, aki zárásul azt hangsúlyozta, hogy a görögök nem a pártok, hanem az euró és a drachma között fognak választani, maga is szeretne az EU által diktált szigoron enyhíteni. Azt kérné, hogy csak 2014-re kelljen az államháztartási mérleget egyensúlyba hozni, mert 2012 első felében a recesszió nagyobb volt, mint várták, és a helyzetet várhatóan csak rontja, hogy egyre több bankbetét vesznek ki a tulajdonosok – ez a héten elérte a napi egymilliárd eurót is. 

Közvetlenül a választások előtt uniós politikusok a görögök értésére adták, hogy szolidárisak Athénnal, és bár van valamifajta készség a görög mentőcsomag feltételeinek enyhítésére is, Görögországnak tartania kell magát a vállalt megszorításokhoz.

A hét második felében már a fél világ a görög választásokra spekulált. A szolid befektetők felmarkolták zsetonjaikat, s hátrébb húzódtak, hogy utat engedjenek a forró pénzzel teli zsákokat cipelő vérbeli spekulánsoknak, az oly sokszor emlegetett shortosoknak, akik most az európai bankrészvények esésére és az euró gyengülésére játszanak.

A jegybankárok sem tétlenkedtek a visszaszámlálás napjaiban. Nyilván nem véletlenül szivárgott ki, hogy a világ 19 legnagyobb gazdaságát és az Európai Uniót tömörítő G20 jegybankjai összehangolt lépéseket tesznek, ha a görög választások negatív eredménnyel zárulnak. Az efféle suttogó propaganda ugyan konkrét üzenetet hordoz, de ne tévedjünk, ha a görögök mégsem Európa és az euró mellett voksolnak ezen a hétvégén, nincs az a jegybanki intervenció, amely néhány napnál tovább ellenállhatna az árfolyamlavinának, s hosszabb távon támasztani tudná az omló piacokat.

Nem csoda, hogy az athéni Armageddon-forgatókönyvek hovatovább külön rovatot kaptak a lapokban. Most immár arról folynak a találgatások, hogy ha a választásokon nem az uniópártiak győznek, s egy euro­szkeptikus koalíció formálódik Athénban, akkor vajon mivel járhat az átmenet, különös tekintettel az európai közös pénzről a nemzeti fizetőeszközre való áttérésre. Nos, a többnapos bankszünettől, a hetekig tartó zavargásokon át a benzinszűkét és a gyógyszerhiányt is érintve egészen a kijárási tilalomig terjednek a lehetséges forgatókönyvek. A görög összeomlás, persze, aligha jelentené az euró, pláne az Európai Unió végét. A görög adósságot már teljes egészében leírta az európai bankrendszer, melynek az aranytartalékai történelmi csúcsokra emelkedtek. Fedezetben tehát nincs hiány, s a kicsiny görög gazdaság könnyen karanténba zárható. Az unió sorsa nem Athénban fog eldőlni, az igazán veszélyes válsággóc Madrid, de különösen Róma, még ha ezen a hétvégén kevesebb figyelmet is kapnak, mint a sokkal látványosabb görög események.

Ugyanakkor a válság következménye: az unió nagyjai az évek óta tartó válság megoldására hosszú távon már föderális, Egyesült Európában gondolkoznak, szembe menve a nemzetállami érdekek követőivel. A Der Spiegel német hetilap értesülései szerint az eurózóna vezető politikusainak június végi csúcsára a négy legfőbb eurokrata – José Manuel Barroso, az Európai Bizottság, Herman Van Rompuy, az Európai Tanács, Jean-Claude Juncker, az eurózóna és Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke – egy fiskális és politikai unió tervezetével készülnek. Szeptemberre pedig már konkrét részletekkel is szolgál majd a „négy nagy”, miként képzelik el, hogy az eurózóna tagállamainak közös pénzügyminisztere legyen, és ez milyen új adók és jogszabályok bevezetésével jár majd.

Az, hogy ez a kvázi Európai Egyesült Államok mekkora vitákat fog szülni jól mutatja, hogy az eurokratákat is azért kérték fel a tervezet elkészítésére, mert az állam- és kormányfők csak a szorosabb integráció szükségességéről tudtak megegyezni, a konkrét részletekben már nem. Ugyanis Franciaország és Olaszország számára az lenne az előnyös, ha a tagországok adósságait egy közös alapba irányítanák, és európai kötvényekkel finanszíroznák a hiteleket. Ez azonban Németország számára elfogadhatatlan, viszont a franciák abba a német javaslatba nem törődnének bele, hogy a tagállamok költségvetését egy európai szerv szabhassa meg, mert az a szuverenitás feladását jelentené.

A négyek elképzeléseiből még csak kevés részlet ismert, de már biztosra vehető, hogyha nagy viták árán, de sikerül elfogadni, teljesen átalakul majd az a kép, ami Európáról él bennünk. Eszerint kineveznének egy közös európai pénzügyminisztert, akinek a feladata az lenne, hogy irányítsa a nemzeti pénzügyminiszterek tevékenységét. Munkáját egy költségvetési tanács jellegű új szerv ellenőrizné, amelybe a különböző európai intézmények delegálnának képviselőket.

Azok az államok, amelyek nem tudnák önállóan finanszírozni az adósságukat, hiteligényeiket bejelentenék az EU-nak, és a nemzetállami deficitet eurókötvények kiadásával fedeznék. Ezzel az egész közösség felelősséget vállalna az egyes tagállamok adósságaiért, de a tervek szerint ez a régebbi tartozásokat nem érintené. Ez a közös kockázat pedig – elvben – arra ösztönözné az államokat, hogy jobban odafigyeljenek saját kiadásaikra. Emellett közös európai bankfelügyelet is létrejönne.

Mindez a közös költségvetéshez való hozzájárulást is megnövelné, tehát egyes vélemények szerint a GDP 1 százalékáról akár 15 százalékra is ugorhatna az uniós befizetések mértéke, de ezt számos európai projekt keretében vissza is osztanák az országoknak, ami már valóban egy föderációra hasonlítana. Ahogy az is, hogy az így kialakuló demokratikus deficit ellensúlyozására létrejöhetne az európai elnök tisztsége, akit az európai polgárok közvetlenül választanának.

Az így kialakuló Európai Egyesült Államok viszont csak az eurózóna országait foglalná magába. A sokat emlegetett kétsebességes Európa valóban megvalósulna: innentől a többi ország kikerülne a fősodorból, és csak névlegesen kötődne Európához.

Azt, hogy radikális átalakítási tervek vannak napirenden Brüsszelben Orbán Viktor miniszterelnök is megerősítette rádióinterjújában. Orbán csak annyit mondott, hogy ezek a tervek alapjában véve megváltoztathatják egy ország szuverenitásáról alkotott elképzeléseinket, de arra nem tért ki, hogy Magyarország szeretne-e ezeknek a változásoknak részese lenni. Ellenben két héttel korábban egy hasonló pénteki rádióinterjúban határozottan kijelentette, hogy Magyarország nem menne bele abba, hogy az EU adókat vethessen ki, majd azt visszaossza, mert azzal „belesodródunk egy Európai Egyesült Államokba”. Ez az ügy nyilván napirenden lesz a visegrádi négyek tervezett jövő heti találkozóján, hiszen csak Szlovákia tartozik az eurózónához, Lengyelország, Csehország és Magyarország nem.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!