A gyermeki elme tabula rasa, vagyis üres palatábla. A tudós pedig azért tudós, hogy minden táblára írjon valamit, ami csak elé kerül. Még akkor is, ha éppen a saját gyermekéről van szó.
A 21 éves Alec Speers majdnem teljesen átlagos amerikai egyetemista. Azért csak majdnem, mert hiába amerikai, az anyanyelve mégsem az angol. Hanem a klingon. Alec ugyanis olyan édesapával van megáldva, aki nem csak óriási Star Trek-rajongó, de emellett nyelvész is – és mint ilyen tudós ember, érdekes kísérletet végzett gyermekével. A klingon nyelv ugyanis abszolút fiktív, vagyis a valóságban senki sem használja. Nem véletlenül: a Star Trek kultikus sorozatában jelent meg a Qo’nos bolygó harcias humanoid fajának nyelveként. És a rajongók már csak ilyenek: komplett nyelvtant tettek a sorozatbeli karakterek mögé.
Alec édesapja pedig szeret kísérletezni – így amikor megszületett a fiú, elhatározta, hogy csak és kizárólag ezen a nyelven fog vele kommunikálni (ha tehát következetesek akarunk lenni, Alecnek nem az anya-, hanem az apanyelve lett a klingon, úgy hírlik, felesége nem is nagyon támogatta az ötletet). Még altatódalt is csak klingonul dúdolt neki, ha pedig olyan szavakkal találkozott, amelyek klingonul nem léteztek, megalkotta őket – hiszen mégiscsak nyelvész. Sajnos Alec hároméves korában megmakacsolta magát, és bár addigra hibátlan kiejtéssel beszélte az angol mellett a klingont is, ekkor azonban, látva, hogy kortársai a földönkívüli helyett a valóságos nyelvet beszélik csak, kilógni pedig nem akart a sorból, nem volt hajlandó az idegen szavakat használni. Nem Alec volt azonban az egyetlen, akinek szülei tudományos érdeklődése miatt kissé fura gyermekkora volt.
Biztos nem köszönte meg
1881-ben a fiatal cionista, Eliezer Ben-Yehuda Izraelbe költözött családjával. korszakos ötlete az volt, hogy a zsidóknak egy közös nyelvet kellene beszélniük. Választása értelemszerűen a héberre esett, még annak ellenére is, hogy holt nyelvként évezredek óta nem használta senki. Eliezer azonban nem volt rest: azonnal be is vezette a hébert családjában. Az egy dolog, hogy tudományos cikkeit héberül írta, de fiával is csak ezen a nyelven volt hajlandó beszélni, és hogy ne érjék más hatások a gyermeket, megtiltotta neki, hogy másokkal beszéljen. És bár Eliezer álma végül teljesült, és a héber ismét élő nyelvvé vált, azért a kezdetek kezdetén akadtak nehézségek, hiszen a modern korban rengeteg új szót kellett menet közben alkotni. Azt nem tudni, hogy Eliezer fia mit szólt ahhoz, hogy ifjúságát egy ilyen teremtő folyamat aktív részeseként élhette végig…
Nevetni tilos
Az ohiói pszichológus, Clarence Leuba arra volt kíváncsi, vajon a nevetés velünk született képesség-e vagy tanulható. Amikor 1933-ban megszületett első gyermeke, neki is fogott a kísérletezésnek. Elméletét úgy próbálta igazolni, hogy egyáltalán nem mosolygott, miközben a babával foglalkozott, cserébe viszont jó alaposan megcsiklandozta őt minden egyes alkalommal, amikor csak tehette. Leuba szigorú szabályokat vezetett be a családban: senki más sem mosolyoghatott a gyerekre csiklandozás közben. Nevetni meg aztán pláne tilos volt. Csakhogy az elmélet megdőlt: mire a baba hét hónapos lett, gyöngyözően kacagott, ha megcsiklandozták. Leuba állítólag a feleségét vádolta, mondván: az asszony biztos mosolyogva gügyögött a dögönözés hevében. Aztán három évvel később jött az új gyerek, a kísérletet pedig megismételték – és a baba nevetett, nevetett és nevetett. Úgyhogy ezek után már a pszichológus sem mondhatott mást: a nevetés nem tanult reakció, együtt születik velünk.
Az evolúció áldozata
Charles Darwint nem kell bemutatni senkinek. A kedves, szakállas tudós mintapéldánya A fajok eredete című korszakos munkájával beírta magát az evolúció történetébe. Csakhogy Darwin nem csak az állatfajokat figyelte alaposan meg, saját fia növekedését is árgus szemekkel kísérte, és mindent meg is örökített a hosszú folyamatból. Ám hogy miért végzett rajta is bizarr kísérleteket (többek közt hosszasan rázott különböző tárgyakat az orra előtt, lányruhába öltöztette, és nem a nevén, hanem rigorózus következetességgel „az”-nak nevezte), az már a tudomány oltárán is túl nagy áldozatnak tűnik – legalábbis a gyermek szempontjából.
Közös ős
Hogy mennyi hasonlóság van egy ember és egy majom között, arra többek közt épp Darwin világított rá. Az viszont később is foglalkoztatta a tudósokat, hogy melyek a velünk született, és melyek a tanult viselkedésformáink. És ha már olyan közel állunk a majmokhoz, logikusnak tűnhet, hogy közös kísérleteket végezzenek rajtuk és rajtunk. Gondolhatta ezt legalábbis Winthrop Kellogg, aki az 1930-as években úgy döntött, hogy azzal igazolja legjobban, az embergyerek fejlődőképesebb, mint egy kismajom, hogy saját fia, Donald mellé befogadott egy szőrös társat, Guát. Nyelvi és ügyességi teszteknek vetette alá mindkettőjüket, hogy lássa, a kis Donald mennyivel ügyesebb. Csakhogy volt egy kis probléma, ami miatt a kísérletet fel kellett végül függeszteni. A körbe-körbe rohangáló és az emberekbe beleharapó Donald ugyanis sajátos módon vette át Guától a csimpánzok jellegzetes viselkedési formáit (és még mondják, hogy a gyerek nem tanul gyorsan…), míg Guának esze ágában sem volt bármit is tanulni Donaldtól, ő megmaradt egyszerű csimpánzbébinek. Nos, ez is egy válasz Kellogg kérdésére – de a felesége gyaníthatóan nem örült túlságosan.
Gyerekek a himlő ellen
Edward Jenner nevét a mai napig tisztelettel emlegetjük: ő a rettegett himlő elleni oltás feltalálója. De úgy azért már egy kicsit másként fest a történet, ha hozzátesszük: Jenner először egy tehenészlánytól kapta az ötletet, aki állítólag azt mondta neki, azért nem fél a himlőtől, mert átesett már a tehénhimlőn. Jenner pedig nem tétlenkedett, kísérletezni kezdett – többek közt a saját gyerekén, illetve a környékbeli fiatalokon. Kisfia kezén ejtett egy vágást, abba kente a vakcinát (ami tulajdonképpen a tehénből nyert, fertőző váladék volt). A többi pedig ma már ismert: lett egy védőoltásunk, csakhogy ezért kisgyerekek életével játszott egy tudós…
Önkéntes kerestetik
És ha ez nem lenne elég, idézzük fel Jack Barnes tengerbiológus esetét – ő 1964-ben egy medúzafajt szeretett volna közelebbről tanulmányozni, mert azt sejtette, ezek az áttetsző tengeri lények felelősek az ausztrál vizekben fürdőzők testén látható csípésekért. Hogy elméletét igazolja, kiállt a tengerpartra, és közölte: önként jelentkezőket vár, hogy vele együtt kipróbálják, milyen érzés találkozni egy medúzával. Az önkéntes saját, 9 éves fia lett, és még egy bátor életmentő a partról. Mindhárman a kórházban kötöttek ki, Barnesnak meg azért is jár egy külön fekete pont, hogy hagyta fiát ilyen veszélybe menetelni. A kisfiú majdnem belehalt a medúzacsípésekbe. Barnes ugyan igazolta a felevését, de hogy ilyen áron – az (csakúgy, mint a többiek esetében) egyáltalán nem biztos, hogy megérte.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!