Gyulladnak a gyertyák az adventi koszorún, a Megváltó születésére várunk, aki ugyan keveset törődik velünk, de betakar, hogyha fázunk. Tőle fényre is vágyunk, hogy ebben a nagy sötétségben világíthasson az is, akit az életben fény csak ritkán ér, sosem simogat.
És tartott a varázs tovább, az apja először emelte a magasba, és cuppantott a pucér popsijára, hogy fiam, de jó, hogy vagy nekünk. És otthon, a házban se fogytak az érdeklődők: megnéznénk, ha nem zavarunk, mondták a szomszédok, és gratuláltak, olyan a gyerek, rajzolni se lehetne szebbet.
A nagymama volt az első, az örök aggodalmaskodó, aki szólt, nem elég eleven, olyan tompa ez a fiúcska. Hiába rázom a csörgőt, oda se néz, semmi se érdekli. Ugyan, nagyi, mit nem mond, rótták meg, de titkon kulcscsomót ráztak, ejtettek, dobtak ők is a földre, hogy belássák, semmi reakció! Riadozva orvosokhoz rohangáltak. Cseppenként kapták a rossz hírt: ahány orvos, annyi keserű tapasztalás. Petikének sajnos nem fejlődött ki a hallójárata, sosem fog hallani, így az egyikük.
A szemével bajok lehetnek, nem lesz talán vak, az erős fényekre reagálhat, nem tudjuk pontosan, ne adják fel, remény mindig van, mondta a másik doktor. Gond lesz a mozgással is, ülni, megtanulhat, járni aligha, mondta a következő doktor, és a férfi akkor üvöltött először Petivel, amit azóta is szégyell, hogy utálok hazajönni, nem bírlak nézni, legjobb lenne, ha nem lennél. Ne a gyerek előtt, kérlelte akkor az anya. Miért, úgyse érti, felelte a férfi, és egymást átkarolva sírtak. De van, hogy a könny se segít, a férfi elmaradozott, el is váltak. Új, reménybeli apa érkezett, barátkozott a körülményekkel, végül „gonoszul” kérdezte: ő vagy én, döntsél, mert együtt nem megy! S került Peti így csecsemőotthonba, majd Ipolytölgyesre, a Szent Erzsébet Otthonba. Itt, amikor először vitték az utcára, az emberek rácsodálkoztak, nahát, egy angyalka! Előbb hát angyalkának hívták, csak később, amikor Petike a farsangi mulatságon színpadra lépett, és szerepe szerint, amit nehezen sikerült megtanulnia: ült és mosolygott, az emberek összenéztek, hogy olyan, mint a Kisherceg. Azóta így hívják. Örül neki? Örül-e valaminek? Ki tudná megmondani, Petivel komoly tervei lehetnek a Teremtőnek, hogy őt így próbára teszi, mert most ő „csak” van. A gyertya fényéből rá feltétlenül jusson.
De gyulladjon gyertya Janikáért is, akinek mindig különös fény lobog a szemében, és homloka ráncos, mint akit súlyos gondolatok gyötörnek. Halmozottan hátrányos helyzetű gyerek ő is, szuperérzékeny és szupertehetség. Amikor ide került, csak sírt, aki hallotta, jobb híján, vele zokogott volna. De nem lehet, itt örökké optimizmust muszáj mutatni, és szeretetet kell adni, mindig csak szeretetet. Kegyetlen évekbe került, míg ülni úgy-ahogy megtanították. Újabb évekbe telt, míg végre a pelenkát is elhagyhatta. Korosodott, nőtt, de még mindig sokat sírt, mint kamasz, akit bánat ér, de ezt sosem árulná el. Vitték levegőre, sírt. Vitték misére, sírt. Elvitték zenét hallgatni, sírt. Ültették tévé elé, sírt. Csak a rajzterem nyugtatta meg, vonzották a vonalak, a színek. Jó hír volt ez, apró lépés előre, és persze vissza is, hiszen Janika keze deformált. Keze, lába, teste, mintha gonosz erőt esküdtek volna ellene, örök görcsbe rándultak. Próbálták kibogozni, a kezébe ceruzát adni, de az a ceruza, hiába a szándék, örökké a földre pottyant. Kísérleteztek újabb hónapokig, az otthonban időből van a legtöbb, de kiderült, felesleges a próba, fogni ő sosem tanul meg. A ceruzát, ecsetet a fogai közé tették, úgy rajzoljon, fessen, ha annyira akar. Akart is, de csak a feje koppant erőtlenül a rajztáblán. Nem adták fel, tudták, jó az irány. Janika ugyan nem beszél, újabb hónapokba került, míg nevelőjével kidolgozták a „tuti” módszert: Kata rajztanárnő a palettára különböző színű festékeket tesz, közben Janika szemét is lesi, az ecsetjével a festékpöttyök felé közelít, a megfelelőnél Jani a szemével csippent: igen, erre gondolt. Újabb szín, újabb csippentés, keverés a palettán, egészen addig, míg nem születik meg a kívánt szín. De micsoda új, sosem volt színek, és Janika transzba esik, elkapja az alkotói hév, a kerekes székében íjként feszül. Tovább, tovább! Ha tudná, az ecsetet a kézbe kapná, csak úgy röpködnének azok a színek a papírra. Vagy üvöltené, nem úgy kell, és azt is, ő hogyan gondolná. De csak a szemét mozgatja, Kata az ecsettel a papír felé közelít, már-már súrolja, mire Janika csippent: jó, oda kenjük. Az alkotáshoz türelem kell, így megy ez végtelenségig. Fáradt vagy? Hagyjuk abba, kérdi Kata, bár tudja a választ: ilyenkor? Hogyan is lennék az! Árulkodik Janika tekintete. Újabb színek születnek, újabb pöttyök kerülnek a papírra, míg azt nem mondja az a tekintet, a mű kész! Szép, de ügyes vagy, dicsér Kata. És tényleg szép, különleges munka, s ha nem lenne festékes a keze, és ha nem figyelné a többi tanítványa, hajat, arcot simogatna, csókolna. De nem szabad, nincs kivételezés, itt mindenkit, tehetségest és tehetségtelent, elesettet és elesettebbet egyformán szeretnek, és Kata szeret, tekintete simogat. A fényből nekik is maradjon!
És persze világítsa meg Ferit is, aki még úgy nevet, olyan ártatlanul, önfeledten, aki hallja, vele kacag, s ha közben a könnye is kicsordul, azt se restelli. Ferit az internetszobában találjuk, „levelezik”. Csak önmaga és nevelője által értett nyelven diktál. Feri jól van, a lány hiányzik neki, halljuk a tolmácsolást. Négy lánnyal levelezik a Feri, van ugye Ági, a Vakok Intézetéből, van Noémi, Györgyike és Evelin Hollandiából. Sokat gondolok rátok, diktálja a Feri, és pirulva árulja el, mindegyikük egyformán kedves, mind szőke, nem tud közülük választani. És sajnos, nem is kell: Feri gyermekbénulásos, lábában nincs, karjában is alig van erő. Nem fog őt párt választani soha, de azért levelez, udvarol, boldog, kacag, az ünnepi fényekből véletlenül ki nem maradjanak!
Fény világítsa Henikét is! Ötvenen is túl van, ide az édesanyjával érkezett, aki nyolcvan múlt, és aki, amíg erejéből telt, ápolta őt otthon. De a lány, mint annyi lakó itt: cukros és epilepsziás. Ha rosszul van, lefogni őt, a nyelvét is kihúzni, már egyedül nem tudja, és ő is gyenge, a múltkor a kertben elesett, felállni nem tudott, csak reggel vették észre, és vitték a házba a szomszédok. Szerencsére éppen nem fagyott, nem hűlt ki, Henikére se jött roham. Szíve fáj, de szeretné biztonságban tudni őt, hát beadta ide. És Henike sokáig nem találta a helyét, haza akarok menni, mondta. Ennek vége, rátalált a boldogság, más ajándékot nem is kérne: ő gyújthatta meg a gyertyát az adventi koszorún, egymaga, hogy nézték, irigyelték ezért a többiek. A fényből rá is juthatna, ugye?
És persze a kis Ginára is! Ő, amihez nyúl, arannyá válik. Kezébe vett egy fényképezőgépet, exponált, a fotót elküldték, és díjat nyert. Festett egy képet, és díjat nyert. Most gitárt vett a kezébe. Az akkordokat nem ismeri, de nyilván hamar dalt komponál, amit később majd díjaznak. Gina kacér, mindenkit az ujjai köré teker, az érkezővel, legyen bárki az, kezet ráz és puszit ad, s úgy néz, az ember legszívesebben ölbe kapná, hazavinné, de valahogy neki is mást szánt az élet. Fény azért neki is maradjon!
De ráférne arra a fiúra is, aki biciklis sisakban ül kerekes székén, ha rátör a roham, vadul a fejét rázza, csapkodja, életmentő az a védősisak, úgy fest így, mint biciklista a Touron, de lába rossz, rajthoz ő sosem áll. Díjként kaphatna a világosságból, amiből Tomira is juthatna, akinek szinte semmije nem ép. Vattába csomagolnánk, ne már, hogy baja essék. De nem, ő délcegen ül kerekes székén, baljában csíkos zoknit szorít, le nem tenné, jobbja egy játékból kiszerelt karon pihen, azzal kormányoz, ad gázt, berregve száguld a folyosón, közben nevet, szabadságból, száguldásból folyosónyival beéri.
Melindáról szóltunk? Ő már egyedül eszik, jó, közben jut étel ruhára, székre, arcra, hajra, szemre, de eszik, közben büszkélkedik, „ededül, ededül”. Némi fény neki is jár, és persze Zsuzsinak, és Jutkának is. Ők még a betűket is ismerik. A mosodában álló nap ruhákat hajtogatnak, és azokat a társak polcaira teszik. A pénzt ismerik, a keresetüket a hallban álló gépnél kapucsínóra költik, ilyenkor boldogok, de a fényből ki ne maradjanak. És István se, aki mindenkinek bemutatkozik, és mindent tud az életről, az őt körülvevő világról, csak azt nem érti, újabban miért nem jön az anyja. Nem halt meg, mondja, megígérte, hogy nem fog. Hát az ünnepi fényekből neki is adjunk, és adjunk mind a százhatvan lakónak külön-külön, és persze együtt, kiérdemelték ők azt nagyon. Ráférne a fényből az elegáns asszonyra is, aki, ha teheti, bejön, a lánya kezét fogja. Nem szól, a gyereke nem értené, mosolyog rá, bár azt nem látja, csak érzi. Ül és örül, hogy a gyerek jól van, és ő is el tudott jönni. Csak a megállóban várva sír, nem kérdi, hogy miért tetted ezt, Uram, és miért velünk, s hogy a gyerek mit ártott? Nagy-nagy világosságot osztó, ők a fényességből ki ne maradjanak!
Kapjon a fényből Arnold is, aki kerámiaműhelyében oktatja a gyerekeket, tíztől hetvenéves korú gyerekig, mert itt mindenki gyerek. Végtelen nyugalommal magyaráz, mutat ezerszer, s nem mérges, ha valami nem sikerül, pedig csak csiszolgatni kellene a munkákat, de az potyog, törik, és ő csak mosolyog, ránk szól, ne tessék őket ijedten, sajnálkozva nézni, a gyerek azt érzi, csak szeretni szabad őket.
Fény jár Bálintné Hugó Máriának is, aki egész nap gyógyszereket adagol, s ha nincs itt a doktor bácsi, és ő hetente kétszer jön, vérnyomást, vércukrot mér, aggódik és nyugtat, és simogat, és mosolyog, hiszen az élet, még itt a gyengélkedőszobában is szép. Több fény essék végre a gyógymasszőrre is: mennyi meggyötört kis testet, ifjút és öreget egyaránt kezel, és hogy mennyire vigyázni kell minden mozdulatra, mert itt beteg nem szól, hogy ez már nagyon fáj. Trükkös emelők segítséggel a „gyerekeket” magasba emeli, hogy kalimpál az a sok láb a levegőben, aztán zsályás gyógyvízbe kerülnek a testek, és elégedettek mosolyok érkeznek a kádak felől. A mosolyok mellé fényt is csomagoljunk ajándékba!
Ápolók és nevelők se hiányozzanak a listáról, százszor mutatják annak, aki lépni képes, hogy csusszan és hogy zár mellé a láb, és Tiszai Luca zenetanárnak is pluszfény jár: dalokkal gyógyít, igaz, amit hétfőn megtanít, keddre elfelejtik, de ott van a szerda, a csütörtök és a többi nap. Mégis szép, mégis jó, hogy minden nap ugyanaz és mégis egészen más.
És nagy-nagy fény világítsa Tresóné Szalai Zsuzsannát, az új igazgatót. Nem „ejtőernyősként” érkezett, volt gondozónő, részlegvezető, főnővér, idén januártól ő az első ember. Az első nap, amit itt töltött, azt hitte, nem bírja ki. Pedig edzette eleget az élet, hét évig dolgozott a váci kórház koraszülött osztályán, aki már mosdatott, öltöztetett fel halott koraszülöttet, tudhatja, az sem egyszerű, nagyon nem. Három hónapig tartott, míg megszokott itt, most már, ha szabadnapja van, szinte rosszul van. Mit kap érte cserébe? Amit ad, a legtöbbet, ami adható: szeretetet. Megváltoztattak a gyerekek, ma már úgy fogadom el magam, amilyen vagyok, másképpen látom a világot, mérjem rám bármit az élet, minden percét élvezem, legalábbis megpróbálom.
Ezeket mondja, és látszik rajta, hogy boldog. Pedig panaszkodhatna is, több pénz kellene, az állam rajtuk is spórol. Alapítványukhoz is nehezebben találnak támogatót, de ő mégis fejlesztésekről, tervekről, karácsonyi ünnepekről szól. Arról szól, hogy két belga nyugdíjas támogatónak: Marirose-nek és Johnnak hála, idén is minden gyermekük – tudják, tíztől-hetvenegy éves korig – személyre szóló ajándékot kap: aki képes rá, s elárulja, mire vágyik, azt kapja, aki beszélni se tud, azt kitalálják. Örülnek-e? Nagyon is, úgy, ahogy arra csak gyerek képes, ha nem is mondják, azt érzi az ember.
S az otthon mintegy varázsszóra megtelik sülő karácsonyi sütemények illatával, a főzőiskolában főpróbát tartanak. A gyerekek? Csakúgy, mint otthon… Segítenek, szimatolnak, lábatlankodnak. Kedves Jézuska, ha sok is a dolgod mostanság, kérünk, azért feltétlenül gondolj majd rájuk, egy kis világosságot, fényt küldjél már nekik!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
