Ha látszol, jó vagy - Reggel fél kilenckor érkezni cirkuszba az olyan, mint ötévesen megkérni egy nyolcadikos csaj kezét. Korai, de magyarázható. Ráadásul nem mi vagyunk az elsők: idős pár szabódik a jegypénztárnál. „Szeretnénk közel lenni, de azért ne annyira, hogy az elefánt elérjen az ormányával” – tolmácsolja neje kérését a barna kalapos úr. Aggodalma teljesen érthető: ki akarna annak a hatalmas jószágnak az ormánya közelébe kerülni, aki épp akkor döcög ki a saját sátrából? „A Christiant keresik? A második kamion balra” – igazít útba a szőke pénztáros, aki egykor talán kötéltáncos lehetett. Vagy műlovarnő.
Christian Folcóról egy hónapja hallottam először.
Egy barátom látta a Fővárosi Nagycirkuszban, és azt mondta, ez a srác ma az egyik legjobb. A kíváncsiság hajtott az orosházi Tesco parkolójába: mit tudhat a legjobb bohóc, és főleg, mit keres Orosházán?
„Á, megjöttek! Gyertek, megmutatom az állatok, utána lehetni beszélget” – kiáltja egy harsány és nagyon kedves akcentus a nevezett kamion lépcsőjéről. A félig olasz, félig magyar fiatalember egy kicsit se hasonlít azokra a sovány, fura figurákra, akiken gyerekként annyit röhögtünk a cirkuszban. Inkább mosolygós dokkmunkásra emlékeztet a calais-i kikötőből. Nevet, amikor ezt szóvá teszem, de nem lepődik meg. „Az izom a munka miatt van. Itt mindent magad csinálsz: most mondott fel tíz építőmunkásunk, úgyhogy én vagyok a traktoros, az építő, a takarító, a díszletező egy személy. Persze, ti láttátok sokat a Gabi bácsi. Ő tényleg kicsi ember volt, de nagy bohóc. Nagyon nagy bohóc!” Jogos, mi tényleg a Gabi bácsin nőttünk fel. Ötvös Gábor óriási figura volt. Nála jobb zenebohóc azóta se nagyon született. „Van mááásik, na lááátod?!”
Miközben megkerüljük a tigrisketrecet és elhaladunk néhány tucat gyönyörű ló mellett, Christian beavat a cirkuszos családok rejtelmeibe. A lényeg: a Habsburgok elbújhatnak szégyenükben, ekkora családfájuk még nekik sem volt. „Anyukám az Ötvös Gabi bácsi testvérje volt. Az én nagypapámnak volt két felesége. Az egyiktől lett a Gabi bácsi. És utána lett még hét testvér. A második házasságból a hetedik lett az én anyám. Szóval nagyon egyszerű: két feleség, tizenkét gyerek. Csak.” A lámakifutót megkerülve még néhány apró, de fontos részletre is fény derül. „Apám olasz cirkuszos volt. Anyukámmal egy spanyol cirkuszban találkoztak. Egy olasz, egy magyar Spanyolban. Hát mit tehettek volna, összeházasodtak.” Ennek egyébként éppen negyvenegy éve. „Huszonhárom éve döntöttek úgy, hogy Magyarországon lesz a haza, de apu még most se tud magyarul.” Megcsörren a mobil, Christian elnézést kér. „Prego, mamma!” Néhány percnyi érdekes párbeszéd ezen a csodálatos dallamos nyelven. „Nem arról volt szó, hogy a mama Ötvös lány?” – értetlenkedünk egy kicsit. „Ja, hogy én olaszul beszél vele! Ez így van, nem tudom, miért, de kialakult. A gyerekekkel otthon magyar, mammával olasz. Hé, Szandra, gyere ide kicsi lány, oppá!” Ez már nem a mammának szólt, hanem a békésen szénázgató hatalmas afrikai elefántnak. Szandra a cirkusz büszkesége, mint kiderül, egyidős Christiannal. „Hétéves voltam, amikor először másztam fel a hátára. Azóta minden este. Ez már a számban van.” Mármint abban a számban, amivel Christian fellép. Most épp a Richter Cirkuszban.
A most 39 éves Christian Folco egész életét a cirkuszban töltötte. Oda született és már gyerekként szüleivel végigturnézta Nyugat-Európa kisebb és nagyobb cirkuszait. A nyolcvanas évek végétől csaknem tíz éven át a skandináv országokban dolgoztak, Dániától Grönlandig. „Együtt költöztünk, együtt utaztunk huszonketten. Az egész család.” Christian hétévesen már a porondon volt. Szülei bohócszámában kapott egy kisebb szerepet ő és az unokatestvére. „Ez volt nagyon jó. Megtanultad, hogy van felelősséged neked is! Hogy kell dolgozni. Minden este sminkelsz, és időben bent vagy a manézs.” Tizenkét évesen már közös számuk volt a papával. Mikor a beszélgetésben idáig jutunk, megjelenik a papa. „Hé, papa, gionarlisti!” – mutat be a mosolygós, szikár hatvanas pasasnak, aki éppen a büfékocsit pakolja ki. Csak kicsit lepődünk meg, amikor kiderül, hogy a hatvan valójában hetvennyolc.
Úgy látszik, a cirkusz fiatalon tart. „Amikor idejöttünk Flóriékhoz (Richter Flórián cirkusza – a szerk.), ők is jöttek. Azóta velünk járnak.” A rendszerváltás környékén gondoltak egy nagyot, és hazajöttek. Hogy miért, arra már nem emlékszik senki, de egy téli szezon előtt összepakoltak, és – fél évre – Magyarországra szerződtek. 1990 óta Magyarországon élnek, már amikor éppen nem valamelyik külföldi cirkusszal turnéznak. Magyarul azóta sem tanult meg. Nem érezte szükségét. „Az én nagypapámnak a testvére, a Francesco Caroli volt a leghíresebb fehér bohóc a világon. Utána volt a Pippo, az egy francia, utána a Jan Rossi, aki az én unokatestvérem. A leghíresebb bohócok mind olaszok: a Fumagalli, a Larible. Még a nagy Grock is, aki egyébként svájci volt, de azért olasz” – sorolja Christian a szakma nagyjait. Christian nem járt bohóciskolába, de még artistaiskolába se. Sőt: semmilyen iskolába nem járt. A tanárok odajöttek hozzájuk. Így végezte el a nyolc általánost. Azóta dolgozik. „Sajnálom, hogy nem végez középiskola, de nem volt idő rá. Amikor a többiek iskolába jártak, én dolgoztam. Amikor ők egyetemre mentek, én már vettem egy 124-es Mercit a saját keresetemből. A bohóc nem iskolában tanul. Az mindennap tanul, hogy legyen jobb. Olyan nincs, hogy te már olyan nagy bohóc vagy, hogy semmit nem tanulsz.
A bohóc az több dolog egyszerre. Először is ott vagy te magad. Bemész a porond, ha látszol, jó vagy, ha nem látszol, nem vagy jó. Mondják: az öreg bohóc a jó bohóc. Ez így van. Tanulni kell a szakma, de a közönség is. Hiába te vagy bohóc, tisztelniük kell téged. Ha szeretnek, akkor tisztelnek is. Az emberek két dolog miatt járnak cirkuszba: az állatok és a bohóc. Ha ezek jók, akkor minden jó. Egyszer kérdezték a Fumagalli, mi kell ahhoz, hogy valaki bohóc legyen? Azt mondta: semmi különöset. Kell beszélni hét-nyolc nyelven, kell játszani tíz-tizenkét hangszeren, tudni kell szerepelni, zsonglőrködni, artistáskodni… Tudni kell az időzítés, hogy a poénok üljenek. És kell, hogy szeressen a közönség. Az fontos. Hát körülbelül ennyi.”
Christian öt nyelven beszél folyékonyan, de bármilyen nyelven képes szórakoztatni. Legjobban az olasz megy, aztán az angol, a német, a francia és a magyar. Magyarul sokáig egyáltalán nem tudott, csak azóta, amióta itthon is fellép.
Koppenhága, Reykjavík, Marseille, Nizza, Monte-Carlo, Orosháza. A cirkuszosok élete egyszerre nehezen és könnyen kiszámítható. Egyetlen dolog biztos: az állandó változás. Egyszer itt, másszor ott. Egy élet egy kamionban berendezett lakásban. Hogy akkor miért Orosháza és miért nem a Cote d’azur? Most születtek az ikrek: Beni és Félix. Amíg kicsik, addig jobb nekik itthon. Így mondja: itthon.
Két házuk van: egy Budapesten, egy az agglomerációban. Imádnak utazni, világot látni, de a gyerekekkel a legjobb a Balaton mellett. Aztán majd meglátják. Hogy ők is artisták lesznek-e? „Nem fogunk pisztolyt tartani a fejükhöz. ha akar, lesznek bohóc vagy artista. Ha nem, tanulnak, amit akar” – mondja Christian, de látszik rajta, egyáltalán nem bánná, ha egyszer a Folco család lenne az attrakció. Felesége, Éva is cirkuszos családból való – a híres oroszlánszelídítő Schnellerek leszármazottja –, de ő maga pedagógus. „Egyszer talán lesz egy közös számunk, de most a gyerekek a legfontosabbak” – mondja, miközben egyik kezével Benit, a másikkal Félixet eteti a kamionban. „És egyszer majd alapítunk egy saját cirkusz – veszi át a szót Christian. – Az azért más lenne, a magunké csinálni. Addig marad a vándorlás Orosházáról Békéscsabára és Szolnokra és Szegedre. De nem bánjuk, nekünk ez az életünk.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!