Alacskának hívják azt a borsodi községet, ahol nevelkedett az Afganisztánban elhunyt törzsőrmester, Pappné Ábrahám Judit. A 32 éves fiatalasszony temetése hétfőn lesz.
Miskolc felől, Sajószentpéteren a 26-os útról balra, apró völgyben fekszik Alacska. Piciny, kilencszáz lelkes zsákfalu egyik oldalán szántók, kaszálók és erdők, a másikon szőlők és a temetődomb. A sírok felé vezető betonutat nyírfák és borospincék szegélyezik. A pincesor végén kezdődik a temető, előtte útelágazás. Az egyik ág a szőlőskertek felé visz, a másik a temető magasabb részébe. Autóval nem lehet behajtani, kihúztak egy madzagot, azon négy horpadt sörös doboz lóg. – Most javították az utat, hogy ne legyen kátyús Jutka temetésére – magyarázza egy fiatalember, és a friss aszfaltfoltokra mutat. – Csak gyalog lehet felmenni.
A kaptató mindkét oldalán sírkövek. Jobbra három férfi dolgozik, sírhelyet alakítanak ki. Egyikük piros sisakot, kék kabátot és hozzá való nadrágot visel, olyan, mint egy építőmérnök, és ő adja az utasításokat a másik kettőnek. Mikor megszólítom őket, a sisakos rám ripakodik: – Nem jöhet ide! Lefelé menet egy 68 éves asszonnyal találkozom. A férje sírját jött gondozni. – Valahol ide temetik a lányt – int a dombtetőre. A temetésről többet nem tud, de az elhunyt családot ismeri, noha nem rokonok. – Van másik lányuk, unokájuk, de egy gyerek elvesztése… – vékonyodik el a hangja. – Ez a Jutka is kedves, rendes volt. A faluban üresek az utcák, csak a közmunkások serénykednek, nyírják az árokpartokon a füvet, sepregetnek faluszerte. Hiába kérdezem őket, Pappné Ábrahám Juditról nem beszélnek. Az egyik asszony azt tanácsolja, keressem a szülőket. Más azt: – Tegnap is itt jártak a tévések, de senkinek nem nyilatkoznak. A falu közepén narancssárga épület áll, a polgármesteri hivatal. Rajta fekete lobogó. Az épület előtt emlékmű, 2006- ban állították a két világháború, valamint az 1848-as események hőseinek. Talapzatán kertből hozott rózsák, kardvirágok, kiégett mécsesek és gyertyacsonkok. Van, aki olyan papírlapot tett a mécses alá, amelyen ceruzával rajzolt tulipán. Mellé írta: JUTKA. Középen áttetsző nejlonban az Afganisztánban elhunyt fiatalasszony menyasszonyi fotója. Pappné Ábrahám Judit Alacska újabb hősi halottja. – Most is Jutkáról írnak – hallatszik ki a Zöld Presszóból. Bemegyek. A szőke pultos hölgy az egyetlen vendégnek, Lajosnak épp egy színes lapot mutat, benne a katonanő fotója. – Alig lehet megismerni – mondja Lajos Beának, a kiszolgálónak. – A tévében más fényképet mutattak róla. Kérdeztem is magamban, mikor megláttam a híradást: ez Pamacs lánya volna?! Lajos Pamacsnak hívja a katonanő édesapját. Szóba hozom, amit a temetőben hallottam: Jutkának az volt álma, hogy katona legyen. – Mindig az akart lenni, nagyon örült, hogy mehet Afganisztánba – mondja Lajos. Azt mondja, mióta Jutka katona lett, férjhez ment és lekerült a honvédség tatai táborába, ritkán járt haza. – Mindig úton volt, Koszovóban is szolgált. Legutóbb akkor volt Alacskán, amikor farsang volt. Épp mielőtt kiment Afganisztánba. – Anyás volt – egészíti ki a pultos. Futótűzként terjedt a hír Alacskán Jutka haláláról. – Mindenkit megdöbbentett. Szelíd, szeretnivaló lány volt, a temetésén biztosan sokan lesznek – mondja Bea. – Most is azért vágják a kastélyparkban a füvet, mert ott lesz a búcsúztató. Onnan viszik Jutkát a temetőbe, sorfal áll majd végig. A pultos a temetés részleteit azoktól a katonáktól hallotta, akik a minap jártak a faluban. – Jöttek vagy ötvenen. Ugye, hősi halottá nyilvánították, jár neki a katonai tiszteletadás.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
