Lesz nagy petárdapuffogtatás. Reméljük, csak az. A napokban lesz tíz éve, hogy megszületett Európa legfiatalabb állama, Koszovó. A mesterségesen összetákolt délszláv birodalomból, Jugoszláviából utolsóként önállósult entitás a kontinens második albán (és muszlim) többségű országa. Koszovó viharban jött a világra, és viharos évtizeden van túl.
Állunk az Ibar-folyó fölött, Koszovó-Mitrovica kellős közepén. Első nyugalmas pillantásra ki gondolná, hogy vízválasztóhoz érkeztünk, pontosabban a vízhez, amely folyvást elválaszt. Aztán beülhetünk a híd bármelyik végén egy kávézóba, hamar arra kanyarodik a beszélgetés, hogy valójában az átkelő melyik végén kezdődik és végződik Európa. A történelem sodra hozta úgy, hogy az egyik oldalon több az ortodox keresztény templom, míg amott minaretek szurkálják az eget. A folyó északi felén főleg szerb ajkúak, „lent délen” meg albánok élnek. Persze – hála a „jugoszláv testvériség-egység” hagyományának – itt is, ott is olykor vegyes házasságban, egyre „vegyesebben” megélt biztonságban telt el ez a keserves évtized is.
Az Ibaron innen és túl
Ha egy kicsit is odébb sétálunk a folyótól, emitt cirill betűs Putyin-plakátokba meg orosz (és persze szerb) zászlókba ütközünk, amott meg latin ábécés szkipetár szlogenek, albán nacionalista emlékművek ötlenek a szemünkbe. Emitt a „jugóból” itt maradt, piros-kék-fehér lobogók, amott piros alapon a fekete kétfejű sas uralkodik. Koszovónak még mindig nincs „igazi” nemzeti zászlaja.
Messziről megkomponált, mesterségesen „európaias” lobogójukon kék alapon csillagok és az állam külalakja. De az Európai Unió térképére nehéz lesz fölkapaszkodnia, és az áhított NATO-tagság sincs karnyújtásnyira.
Igaz, 2015-ben már aláírtak egy „stabilizációs és társulási megállapodást”, ám az előrelépésnek megvannak az eléggé kézzelfogható határai. Például az, hogy a koszovói állampolgárokkal szemben változatlanul érvényes a brüsszeli vízumkényszer.
Ehhez rendezni kéne közös dolgaikat Szerbiával. Már az is nagy dolog, hogy brüsszeli közvetítéssel olykor tárgyalóasztalhoz ülnek Pristina és Belgrád képviselői. Legutóbbi találkájukat – éppen egy gyilkossági ügy margóján – „odaát” lemondták. Aleksandar Vucić szerb elnök váratlan villámlátogatást tett az Ibar-folyó partján. Persze csak az északi oldalon, hogy „honfitársait” nyugalomra intse.
Az alig Kisalföld nagyságú (vagy kicsinységű), tán kétmillió lelket számláló Koszovó örökölt megosztottsága itt, a folyónál öröknek tűnik. Északi felén él a csekély lakosság alig tizedét alkotó szerbek zöme, odaát az albán többség. Sőt a minap sajnos látványosan apadt a szerb népesség. Oliver Ivanović családja elköltözött, miután a családfő merénylet áldozata lett. Belgrádban helyezték végső nyugalomra.
Oliver Ivanović, a híres helyi szerb politikus meggyilkolása mögött a balkáni maffiát sejtik. Mi tagadás, a „mérsékeltnek” mondott vezető pályafutása során sok ellenséget halmozott föl.
Nem volt véletlen, hogy az ide látogató nyugati politikusok rendre beiktatták programjukba, hogy – „hallgattassék meg a másik fél is” – találkozzanak vele. Miközben mások a tűzzel játszottak, ő a tűzoltáshoz igyekezett érveket fölsorolni. Szerb oldalon sokallták politikai engedményeit, albán körökben kevesellték kompromisszumkészségét. Ez lehetett a veszte.
2005-ben még csak az autóját robbantották föl. A tetteseknek akkor (is) nyoma veszett. Bár nagyszerű karateharcos hírében állt, a tovasuhanó autóból rázúdított golyózápor ellen ez kevésnek bizonyult.
Két arc, egy dráma
Belgrád rögvest fölajánlotta, hogy „besegít” a nyomozásba. Pristina ezt azzal utasította vissza, hogy időben beavatja partnereit a vizsgálat eredményeibe. Aligha segít a megbékélésen, hogy Koszovó mai (és tegnapi) vezetői az országrész elszakadásában kulcsszerepet játszottak.
Hashim Thaci államfőt, Ramush Haradinaj kormányfőt, sőt a parlament elnökét is többször megvádolták azzal, hogy a híres-hírhedt Koszovói Fölszabadító Hadsereg (UCK) vezetőiként vér tapad a kezükhöz. Ők tagadják az etnikai tisztogatást. Az ismét miniszterelnökké választott Haradinaj kétszer is megfordult a hágai Nemzetközi Törvényszék előtt, mindkétszer fölmentették. Csakhogy Belgrádban úgy vélik: ártatlanságát – legalábbis bűnei bizonyíthatatlanságát – tanúk elnémításának köszönhette.
Gondot okozhat az is, hogy Pristinában a minap ismét a vehemens Albin Kurtit választották a Vetëvendosje (Önrendelkezés) nevű ultranacionalista párt vezérévé, elsöprő többséggel. Márpedig ez az immár második legnagyobb parlamenti párt hevesen elutasítja a Szerbiával folytatott dialógust. Tiltakozik a szomszédos Montenegróval kötött határmódosítás ratifikálása ellen. Tavaly olykor füstbombákkal akadályozta a törvényhozás munkáját. Sőt ellenez mindenfajta „külföldi beavatkozást” a fiatal állam életébe.
Pedig a helyi törvényességet felügyelő Eulex vagy az ENSZ-katonák (UNMIKerők, köztük csaknem négyszáz magyar) jelenléte egyelőre meghatározónak látszik.
Az Ibaron átívelő híd forgalmát 1999 óta külhoni egyenruhások ellenőrizték. Sok helyi nacionalista szemében Mitrovica két világ határa volt. A hidat most 1,2 millió eurós brüsszeli finanszírozással újítják föl. Hogy egy szebb jövőben inkább összekösse, semmint elválassza a folyó két partját, a második évtizedébe lépő önálló Koszovó etnikai megosztottságának kényes mostohatestvéreit.
Eközben tart az egymásra mutogatás. Nagy-Szerbia vagy Nagy-Albánia vágyának vádjait szórják egymás fejére. Ez két örökölt történelmi abszurditás hordaléka, amelyen nem fészkel békegalamb.
Koszovót jelenleg a nagyvilág 115 országa ismeri el szuverén államként, de jelentős hatalmak dacolnak azzal, hogy a Belgrád számára váltig „elbitangolt tartományként” kezelt jövevényt tudomásul vegyék. Köztük olyan saját szuverenitásukon több mint féltékenyen őrködő hatalmak, mint Oroszország és Kína, illetve az unióban a románok, szlovákok, spanyolok vagy éppen a szintén etnikai alapon meghasonlott Ciprus.
A történelem hordaléka
Az „újszülött” állam megszenvedi a múltjából eredeztetett jelenét – és jövőjét. A nyugat-balkáni minibirodalom gyaníthatóan Európa legszegényebb állama. A kevéssé dicső versengésben Moldova lehet a riválisa – mindkettejük gazdasági testébe a külföldön dolgozó honfitársak hazautalt jövedelme lehel némi lelket. Koszovó kapui illegálisan mindmáig résnyire nyitva maradtak.
A vitatott határok átjárhatóságával inkább a csempészek (akár a migráció vámszedői) meg maffiózók próbálnak élni és visszaélni. Emiatt is bélyegzik a függetlenség ellenfelei „fekete lyuknak” a kontinens térképén.
A csenevész állam a kontinens legifjabb csemetéje. Nem éppen békés, nehéz szülés volt. Sőt, nincs túl megannyi gyermekbetegségen. Még a gondolattól is borsódzik az ember háta, ha újabb jövevényekkel gyarapszik az európai népek jókora családja. Önálló Katalónia? Skócia? Flandria? Amarra a Donyeck-medence vagy Dnyeszter-mellék? Csak hogy tekintetünket messzebbre vessük, mint a viharos múltú Duna-medence…
Ezer szerencse, hogy az Ibar-folyó és történelmi hordaléka tőlünk olyan messzinek sejlik. Bár egyre félőbb, hogy nemigen sodródik messzebbre. Igaz, tíz év nem sok.
A tíz éve függetlenné vált nyugat-balkáni Koszovó Európa legfiatalabb és egyik legszegényebb országa.
Múltját és jelenét az albán többség és a szerb kisebbség közötti történelmi konfliktus határozza meg.
115
ország ismeri el Koszovót szuverén
államként.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!