A 21. századi eszközökhöz 19. századi módszerek párosulnak a magyar iskolákban. Pedig a magyar pedagógusokban igenis megvan a fejlődés igénye, de a köznevelési törvény által teremtett környezet ezt egyáltalán nem támogatja. Nádori Gergellyel, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium természetismeret-tanárával beszélgettünk, aki a minap nagy feltűnést keltett írásban javította ki Czunyiné dr. Bertalan Judit közoktatási államtitkár tárgyi és elvi tévedéseit.

 
Nádori Gergely - Fotó: Tuba Zoltán

– Miért háborítják fel egy alapítványi iskolában dolgozó tanárt a közoktatás eseményei, hiszen önök védett helyzetben vannak, nem?

– Nagyon sok tanártovábbképzést tartok, kapcsolatban vagyok állami intézményekben dolgozó kollégákkal. Emellett a Tanárblognak is nagy az olvasótábora, így tisztában vagyok azzal, hogy mi történik az állami iskolákban. De az oktatás problémáit nem szeretném csupán pillanatnyi politikai kérdésekre kiélezni, mert az egész világ problémája, hogy mit kell kezdeni az iskolákban. Húsz évvel ezelőtt még jól hangzott arról elmélkedni, hogy milyen legyen a 21. századi pedagógia, de most, 2015-ben ez már elég vicces, hiszen nyakig benne vagyunk.

– Milyen kihívásokra kellene sürgősen válaszokat találni?

– Folyamatosan átstrukturálódik, hogy mi az a tudás, és az iskola nem követi ezt a változást. A középkorban az volt az okos ember, aki sok dolgot tudott fejből. Ezen már a könyvnyomtatás is sokat változtatott, az internet pedig teljesen felrúgta a dolgokat. A világ olyan készségeket vár el, amiket egy iskolai helyzet nem értékel sokra. Egy munkahelyen mindenkitől azt várják el, hogy együttműködjön, önállóan felismerje a problémákat, megoldást találjon rájuk és képes legyen értékelni a saját munkáját. Az iskolában viszont a diák egyedül dolgozik olyan feladatokon, amire megtanítják előre a megoldást és a tanár értékeli a munkáját. Személy szerint azt gondolom, hogy ezekre a kihívásokra a köznevelési törvény és az új alaptanterv nem rossz válaszokat ad, hanem egyszerűen nem is reagál rájuk, mintha nem is létezne a probléma.

– Czunyiné dr. Bertalan Judit köznevelésért felelős államtitkár dilettáns megszólalása kapcsán írott publicisztikájában azt is sérelmezi, hogy a természettudományok ismerete nem igazán tartozik az alapműveltségbe.

– Ez világjelenség. Minél fejlettebb egy ország, annál kevésbé népszerűek a természettudományos pályák. A felmérések azt mutatják, hogy Norvégiában és Japánban érdekli a legkevésbé a gyerekeket a természettudományos pálya, ezzel szemben például Gabonban vagy Zambiában szívesen lennének tudósok a gyerekek.

– Miért?

– Van, aki azt mondja, hogy ott, ahol a napi létfenntartás nem kerül nagy erőfeszítésbe, felértékelődik az esztétikai önmegvalósítás és a filantróp gondolkodás. Van olyan elképzelés is, hogy a mi életünkben a technika teljesen elszakadt az iskolai tudástól. Aki középiskolában jó volt a természettudományos tárgyakból, az sem érti meg, hogy hogy működik ez a diktafon előttünk. Míg 50 évvel ezelőtt egy fizikaérettségivel rendelkező ember értette, hogy működik a rádió és a daráló, és az autóját is meg tudta bütykölni, ez ma már szóba sem jön. Így az iskolai tudás kevésbé látszik hasznosíthatónak.

– Pedig itthon is van egy olyan kormányzati szándék, hogy a kétkezi munka és a mérnöki szakmák felé tereljék a gyerekeket.

– A kétkezi vonal erősítése pont szembemegy ezzel, mert amit ma megtanulsz, az holnap már értéktelen. Az ilyen szakmunkásképzés lényege, tanuld meg, hogy a B621-es gépen melyik gombot kell megnyomni, de ha jövő héten kijön a B629-es modell, a tudás értéktelenné válik. A mérnöki irányba való terelés pedig jelen pillanatban úgy néz ki, hogy lecsökkentjük a keretszámot a többi szakon, és reménykedünk, hogy akkor majd odamennek a jó képességű diákok. Miközben ha megkérdezünk egy felsőoktatásban dolgozót, az sikít, hogy milyen alacsony tudású gyerekek mennek a mérnök szakokra. Ezer éve folyik az a vita is, hogy legyen kötelező az érettségin egy természettudományos tantárgy. Miközben a magyar szakra sem azért mennek sokan, mert kötelező belőle érettségizni. Olyan terv is van, hogy az óraszámokat növelik, de szerintem attól nem fogja valaki megszeretni a spenótot, hogy még egy tányérral meg kell enni belőle. Inkább azon kellene gondolkodni, hogy mit és hogyan tanítunk, hogy az érdekes legyen.

– Milyen társadalmi problémákat szül az, hogy sikk azt mondani: én hülye vagyok kémiából vagy éppen fizikából?

– Szül egy nagyon erős gazdasági hátrányt. Pontosan lehet látni, hogy mikor vette át Kína a vezetést az egyéni szabadalmak tekintetében az USA-tól, de Európa is folyamatosan szakad le. Miközben munkanélküliségről beszélünk, az EU-ban egymillió betöltetlen állás van az informatika és a természettudomány területén. A másik probléma az, hogy az ostobaság vámszedői aratnak, a lúgos víztől a homeopátiáig. De a humántudomány sem kivétel ez alól, elég csak a sumer rokonságban hívőkre vagy a holokauszttagadókra gondolni.

– Miért hódíthatnak ezek a „tanok” tanult emberek körében is?

– Ez egy nagyon komoly bizalmi válságról tanúskodik, egyszerűen nem hisznek abban, hogy amit az iskolában tanulnak, az valóban úgy is van és érvényes az iskolán kívül. Ez történik, amikor az iskola elszakad a világtól. Nagyon fontos feladata lenne az oktatásnak, hogy ezt a bizalmat visszaszerezze.

– Miben más most egy gyerek, mint mondjuk 19 évvel ezelőtt, amikor elkezdett tanítani?

– A gyerekek ugyanolyanok, csak a világ változik folyamatosan körülöttünk. A technikai eszközök változtak meg, amikkel tanítani tudunk-tudnánk, de jelen pillanatban 21. századi eszközeink vannak, és 19. századi módszereink.

– Erről ki tehet, a tanár vagy az oktatási rendszer?

– Abban, ahogy egy tanár tanít, leginkább arra támaszkodik, hogy őt hogyan tanították, ezért ez egy nehezen változó rendszer. De én azt látom, hogy a magyar tanártársadalomban van egy erős igény a módszertani megújulásra, csak a környezet jelen pillanatban nem segít ebben. A Tanárbloggal csináltunk olyan képzéseket, amelyekre teljesen ingyen lehetett jelentkezni, viszont elég sok munkával jártak. Kétszázan mindig voltak ezeken a kurzusokon, holott semmit nem kaptak érte, hivatalosan még továbbképzésnek sem számítottak. Ekkor készítettünk egy felmérést arról, hogy ki honnan jött. Voltak hipotéziseink, de egyetlen dologban volt számottevő különbség: azok voltak az innovatívabbak, akik nem tanár-, hanem tanulócentrikusan gondolkoznak.

– Beviheti a tanár utána az állami iskolába a módszert, amit önöknél elsajátított?

– Megtiltva nincs, a gond az, hogy a megtanítandó tényanyag egyre nagyobb, és csak arra van idő, hogy a tanár belekalapálja az anyagot a gyerekek fejébe. Pedig ők már nagyon is használják az új technológiákat. Az utóbbi években Magyarországon eszközfejlesztésre elköltöttek tíz-egynéhány milliárd forintot, miközben a gyerekek zsebében 42 milliárd forint értékben van technikai eszköz, amit leadatunk velük, mikor beülnek a terembe.

– Ön is leadatja a telefont az óra elején?

– Nem, én használom.

– Hogyan?

– Vannak például olyan alkalmazások, amelyek segítségével én kérdezek valamit, nekik meg kell jelölniük vagy be kell írniuk a választ a telefonjukon. Egy klasszikus osztályteremben a tanár feltesz egy kérdést, a 30 gyerekből jelentkezik 5, majd felszólít egyet, aki válaszol. Mi történt? Van egy gyerek, aki boldog, mert jól válaszolt. Van négy, aki csalódott, mert nem szólították. És van további 25, akinek egy agysejtjét sem kellett megerőltetnie. Ezek az ingyenesen elérhető programok lehetővé teszik, hogy mindenkit bevonjak. De molekulákat is egyszerűbb 3D-ben bemutatni a telefonjaikon, mint egy maketten, amit mindenki 5 másodpercig foghat.

– Már szinte hallom a tamáskodókat: ha náluk maradhat a telefon, a gyerekek facebookozni fognak, és különben sincs mindenkinek okostelefonja.

– Az oktatásban is hatalmas kultúrája van annak, hogy valamit miért nem csinálunk. Ha nincs mindenkinek telefonja, akkor dolgozhatnak párban. És legyen annyira érdekes az óra, hogy ne a Facebookot nézze a gyerek. De egyébként meg mi történik, ha az óra alatt egyszer ránéz?! Én már láttam elég bonyolult nonfiguratív ábrákat füzetek oldalain, amik pont ugyanazt jelentik. Aki unatkozik, az unatkozik.

 

+1 kérdés:
– Véletlenül nem az ön biciklijét tolja az az idős férfi a túloldalon?
– De.
(A biciklit végül fotósunk és a tanár úr gyors reakciójának köszönhetően sikerült visszaszerezni a magát egyáltalán nem zavartató tolvajtól. Az idős úr fél órával később egy lila női kerékpáron tekert el mellettünk.)

Nádori Gergely
Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium természetismeret-tanára. 2008 óta a Madáchban tanító kollégájával, Prievara Tiborral írja a Tanárblog című blogot, amelyen a legkorszerűbb pedagógiai módszereket, a 21. századi iskola kihívásait vizsgálják.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!