Kádár serege

A kezdetben harminc-, majd hatvanezer fős párthadsereg létszámát tekintve a korabeli Magyar Néphadseregéhez képest is jelentős volt. A Munkásőrség felszámolását 1989-ben a teljes ellenzék követelte. Hogy mindezt hogyan látták a korabeli vezető politikusok, katonák, és nem utolsósorban maguk a munkásőrök? Kiss Dávid és Pap Zsolt interjúkönyve, A munkásőrség címmel – mely november végén lát napvilágot a Szépmíves Könyvek jóvoltából – erre próbál választ találni, mikor többek között Németh Miklóst, Markovics Ferencet, Mayer Pétert vagy éppen Pozsgay Imrét kérdezik.
A Pozsgay Imrével készült interjú részletét – exkluzív szövegközlésként – a Szépmíves Könyvek engedélyével tesszük közzé.


Pap Zsolt: Mikor és mit hallott először a Munkásőrséggel kapcsolatban?

Pozsgay Imre: A megalakulásról hallottam, egyetemista voltam és utolsó éves, és kimentünk az Árpád híd pesti hídfőjéhez, ahol a Dagály utca környékén díszfelvonulást rendeztek a megalakult Munkásőrségnek. Ez valójában Kádár gondolata volt, hogy az ország feletti fegyveres ellenőrzést a párt is vállalja magára. Azaz párthadsereget szervezett tulajdonképpen, ami a Munkásőrség akkori megnyilvánulását illeti, a díszelgő demonstráción kívül semmi más velük nem történt, majd pedig már rendfenntartóként alkalmazták őket május 1-jén, a nagy Kádár-beszéden, a Hősök terén. Ezek az emlékek torlódnak fel ’57-ből, későbbről pedig a kiképzési alkalmak. Valójában kezdettől fogva éreztem, tudtam, hogy Kádár még a saját embereiben sem bízik, a Munkásőrséget úgy fegyverezték fel, hogy a kézi fegyvert sem vihették haza a munkásőrök, hanem a katonai bázison le kellett adniuk a katonai fegyvertárba, és ha gyakorlatra szólították őket, ott vették föl a fegyvereket is. Ezek az események a korai Munkásőrségbe benne vannak, és később végig. Én ’88-ban beszéltem utoljára munkásőrökkel a fehérvári Ikarusz gyárban, ott tett látogatásunkkor odajöttek néhányan, és azzal zaklattak, ha mondhatnám így, hogy újabban tömegoszlatási gyakorlatokat végeztetnek velük. És nekem szegezték a kérdést: kiket kell majd oszlatnunk és kiket kell majd lőnünk? Mondom: „A saját népükre soha!” A(z) (NKA-) tárgyalások idején már minden héten napirenden volt a Munkásőrség.

P. Zs.: A pártvezetés mennyire tartotta a kapcsolatot a Munkásőrséggel a ’60-as, ’70-es években? Egyáltalán, kik voltak ezek az emberek, miért volt fontos, hogy valaki munkásőr legyen?

P. I.: A neve Munkásőrség volt, de a zöme azonban nem fizikai munkás volt, hanem főleg értelmiségiek, akik bizonyos helyezkedési célokkal is dörgölőztek a Munkásőrséghez, tudták, hogy ez Kádárnak kedves ügy, úgyhogy rendkívül sok értelmiségi állt be a Munkásőrségbe. Ez a kísértés engem sose csapott meg, mindig távol tartottam magam az ilyen szervezetektől, amennyire lehetett, aztán volt idő, amikor nem lehetett, a tárgyalásokat említettem, ugye. Én az MSZMP képviseletében ültem a háromoldalú – geometriai nagy trükk – kerek asztalnál, a Nemzeti Kerekasztalnál az MSZMP nevében, és a tárgyalásaimról tájékoztatnom kellett a Központi Bizottságot. Nos, ezeken a tájékoztatókon igyekeztem a Központi Bizottságot meggyőzni, hogy két dologban kell feltétlenül engedményt – mégpedig sürgősen – tenni, az egyik a pártvagyonnal való elszámolás, és az ahhoz kapcsolódó másik tétel a munkahelyekről való kivonulás, a következő pedig a Munkásőrség feloszlatása. S akkor jöttek a nagy ötletek, hogy a Munkásőrségből csináljunk Nemzetőrséget, Társadalmi Védelmi Szervezetet, én akkor ennek is ellenálltam, közöltem, hogy ezt az új rendszer nem fogadhatja el, ennek a szervezetnek el kell tűnnie a magyar közéletből és a magyar történelemből.

(…)

P. Zs.: Egyébként ezek az emberek hogy viselkedtek, valóban ők voltak a párt öklei? Voltak fegyvereik, de ellentmondásosak a nézetek arról, hogy ez mire lett volna elég.

P. I.: Valójában egy kivételével, majd azt is elmondom, közrendvédelmi feladatok nem hárultak rájuk. De ott álltak mint fenyegetés, hogy bármikor mozgósítani lehet a Munkásőrséget, ha rendellenességet tapasztalnak a társadalmi magatartásokban. Ez meg is történt 1988. október 26-án, én beszédet mondtam a hegyeshalmi határőrségen, ott elkísért a belügyminiszter Horváth István meg Székely tábornok, a határőrség főparancsnoka, s ott egy nemzetközi sajtóértekezletet hívtam össze. Bécsből Budapestre odaszorult mindenki, s ezen a nemzetközi sajtóértekezleten kimondtam, hogy itt állunk Európa legszégyenletesebb építménye előtt – Magyarország műszaki határvédelmének nevezték, Nyugaton Vasfüggönynek. Ennek el kell tűnnie, ez mind fizikailag, mind politikailag, mind erkölcsileg már túlért és elavult dolog, Magyarország pedig nem köteles védeni mások állampolgárait. Magyarország népének szabad útlevele lesz, világútlevele lesz, ezért szabadon közlekedhetnek a határon is, nincs szükség műszaki határzárra. Ez volt az én bejelentésem, akkor Budapestre visszatérve megtámadott Grósz Károly és Horn Gyula, hogy én elárultam a Varsói Szerződést ezzel a bejelentéssel. Hát én nem a Varsói Szerződést akartam elárulni, hanem Magyarországot kiszabadítani ebből a béklyóból. Már aztán sokat nem tudtak ellenem tenni, aztán ez is benne volt, és akkor mozgósították a Munkásőrséget. És igazán a gyakorlati mozgósítás a soproni határ menti piknik után következett be, amikor 700 valahány német menekült áttört a piknik alkalmából Ausztriába. Annak az előkészítésében is mint fővédnök részt vettem, Habsburg Ottóval együttműködve csináltuk és készítettük elő ezt az eseményt. Ott a németek áttörése a menekülttáborokra azzal a hatással volt, hogy már nem bírtak, nyugtalankodtak, igyekeztek a határ felé, de még nem volt hivatalos határnyitás, szeptember 10– 11-ről éjszaka történt meg ez, de előtte már németek százai gyülekeztek Kőszeg körül, Sopron körül, a határ mentén, és ezek elhárítására a Munkásőrséget is igénybe vették. Rájuk parancsoltak, hogy álljanak helyt az ország határainak védelmében. Végül is az incidensek között egyetlenegy haláleset történt, hiszen a Magyar Határőrségnek 1978 óta nem volt tűzparancsa. Egy kivételével, ha a határőr életét fenyegeti bármi, az használhatja a fegyverét, de különben a szökésben lévőkre nem. A piknik után már egy izgatott és önmagát is ellenőrizni képtelen német menekült nekitámadt Kőszeg mellett egy határőrnek, aki lelőtte, ennyi volt az incidensek sora ebben az eseménytörténetben. A Munkásőrség pedig ott volt, amire szolgálatot soha nem adott, hogy úgy mondjam, korábban. Még annyit, hogy a Munkásőrség leszerelését Kádár bizalmatlanságának köszönhetjük, hiszen Németh Miklóssal megállapodtunk, hogy a katonaságot hívjuk segítségül, zárja le a fegyverraktárakat, ne tudjanak a munkásőrök a feloszlatási határozat előtt fegyverhez nyúlni, így aztán békésen lezajlott ez az esemény is. A tárgyalások után, 1989. szeptember végén vagy október elején valamikor, de tény az, hogy minden incidens nélkül sikerült a Munkásőrség felszámolását elintézni.

P. Zs.: Határőrizetben a pikniken kívül milyen szerepe volt még a Munkásőrségnek?

P. I.: Én nem tudok azóta se, hát erőltették a Nemzetőrség szerepet, hogy maradjon fent közrendvédelmi szervezetként, de mondtam, hogy egy ilyen rossz múltú és gyanús múltú szervezet ne költözzék át az új rendszerbe, úgyhogy végül is sikerült kormányrendelettel megoldani, hiszen a létrehozása is kormányrendelettel történt, nem kellett törvényt sem módosítni, hiszen annak idején Kádár egy kormányrendeletet csikart ki azért, hogy a párt őrsége szerepelhessen a nyilvánosság előtt. Hát én ennyit tudok a Munkásőrségről, mindenesetre nekem nem tartozott a kedvenceim közé sohasem, és néha szántam azokat, akik valamilyen módon bekényszerültek ebbe a szervezetbe vagy pedig magukat belekényszerítették.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!