Idén lenne 100 éves az a fotós, akit Robert Capa mellett a kor második legjelentősebb háborús tudósítójaként tartanak számon, mégis le merném fogadni, hogy csak nagyon kevesek ismerik a nevét. Azon túl, hogy Dickey Chapelle majd’ mindenhol megfordult, ahol Capa – igen, még Magyarországon is –, arról is nevezetes, hogy nő volt. Sőt mi több, az első nő, aki tudósítóként háborúban vesztette életét.
A Wisconsinban, német gyökerekkel rendelkező, középosztálybeli családban született Georgette Louise Meyert már gyerekkorában is inkább a fiús játékok kötötték le. Imádott felfedezősdit játszani, és minden vágya volt, hogy pilótaként repülhessen. Bár a családja pacifista volt, a kis Louise-t valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva rendkívüli módon vonzotta a háború.
Annyira jól tanult, hogy egy teljes évet átugrott a középiskolában, és már 16 évesen, ösztöndíjasként felvételt nyert a Massachusetts Institute of Technologyba.
Itt mindössze két évet töltött, mivel az elméletnél sokkal jobban vonzották az éles bevetések. Milwaukee-ba visszatérve repülőórákat vett, ám amikor folyamatosan aggódó édesanyja rájött, hogy viszonyt folytat az egyik pilótával, a nagyszüleihez, Floridába száműzte a lányát. A repüléstől ekkor még semmivel nem lehetett eltántorítani: a TWA repülőgép-társaságnál keresett és kapott állást, ahol kénytelen volt szembesülni vele, hogy olyan látásromlással, ami neki van, sok minden lehet, de pilóta speciel soha. Egy rövid időre elkeseredett ugyan, de hamarosan új életcélt talált: a fotózást. A TWA alkalmazásában álló Tony Chapelle, a világ egyik első haditengerészeti fotósa vezette be a fényképezés alapjaiba.
A tanár-diák kapcsolat szerelembe fordult: 1940-ben házasodtak össze, és 15 éven át, Dickey haláláig voltak házasok.
Sebesült bakák lencsevégen
Fényképész újságíróként akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor a New York Times 1940 októberében lehozta egy tudósítását, két évvel később pedig már a Look magazinnak küldött képeket amerikai katonák panamai kiképzéséről. Ott volt Ivo Dzsimán, ahol az 1945 február-márciusában zajló összecsapásokat dokumentálta, valamint az áprilistól júniusig tartó okinavai ütközetekről tudósított. Akkor volt elemében, ha ropogtak a fegyverek. Állítólag az Ivo Dzsima-i harcok közben egyetlen dolog zavarta csak: a feje fölött döngicsélő rengeteg méh. Legalábbis ő erre panaszkodott.
Csak később esett le neki, hogy azok a bizonyos méhek valójában a feje fölött repkedő golyók voltak. Itt készült egyik leghíresebb felvétele is: a sérült, később felépülő William Fenton tizedest ábrázoló képe bejárta az egész világot. Bár nemcsak sebesülteket fotózott, hanem a frontvonalon szabadidejüket töltő bakákat is, elsősorban a vérfagyasztó képei miatt ismerte meg a nagyvilág. Olyan érzékenységgel tudta ábrázolni a harci sérülteket, hogy képei hatására az USA-ban a világháború utolsó évében kétszeresére nőtt a véradások száma. Mindenhol ott volt, nem történhetett semmi nélküle. A tisztek nem is mindig vették jó néven kotnyeles jelenlétét. Egyikük az Ivo Dzisma-i harcok közben nem volt rest dühösen leteremteni, hogy hátráltatja a hadműveletet. Valahogy azt sem nézték jó szemmel, hogy nő. Mindig terepszínű katonai egyenruhát, a korban divatos vastag keretes szemüveget, ausztrál bozótkalapot és gyöngy fülbevalót viselt. Utóbbival azt hangsúlyozta, hogy nőként van jelen egy alapvetően férfiak uralta terepen.
Akasztófa fenyeget
Bár sohasem kért különleges elbánást, sokszor nem látták szívesen a harctéren. A lapok is inkább megmosolyogták – csak komoly küzdelem árán hozták le egy-egy képét. Az okinavai csata után vissza is vonták katonai sajtóengedélyét, így az 1950-es években – annak ellenére, hogy olyan hírek keringtek róla, hogy megfordult a koreai háborúban – férjével Európában próbálták megörökíteni a Marshall-terv végrehajtását.
Dolgozott számtalan segélyszervezetnek is – az egyik ilyennel jutott el 1956-ban a magyar–osztrák határig, ahol gyógyszerek átcsempészésében segédkezett. Magyar határőrök fogták el, majd Budapestre szállították, és a politikai rendőrség egyik börtönébe zárták. Magánzárkát kapott, több héten át tartották fogva, és a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló összeesküvéssel vádolták. Kínozták, és többször akasztással is fenyegették.
Aztán némi amerikai közbenjárásra szabadulhatott. A Népszabadság 1957. január 27-i száma azt írja, hogy „Georgette Meyer Chapelle amerikai állampolgárt – a Life volt munkatársát –, jelenleg az International Rescue Comittee alkalmazottját 1957. január 26-án hozott ítéletével a Budapest V. kerületi bíróság tiltott határátlépés miatt Magyarországról kiutasította”.
Háború nélkül nincs élet
A mindig is hazafias gondolatokkal fűtött Dickey (akárhányszor amerikai zászlót látott, szalutált) ezek után még inkább úgy érezte, hogy mindent a hazájának köszönhet. Az életét is. Önéletírásában később azt írta, hogy nőként sehol máshol nem lehetett volna az, ami. „Itt bármivel foglalkozhatsz, amivel csak akarsz, ha annyira akarod, hogy minden mást feladsz azért, hogy ezt tehesd…”
Nem bírta sokáig otthon háború nélkül: 1958-ban Kubában járt, hogy megörökítse Castro és követői Batista megdöntéséért folytatott harcát, de az ötvenes években több polgárháborús övezetben is megfordult, többek között Indiában, a Dominikai Köztársaságban, Algériában és Libanonban. Aztán figyelme a délkelet-ázsiai térség felé fordult.
Ő volt az első nő, akinek a Pentagon engedélyezte, hogy ejtőernyős bevetésen vegyen részt Vietnamban. A csaták és az emberek egyként érdekelték. Miközben a laoszi és vietnami gerillaellenes harcokról tudósított, mellékesen amerikai helikopterpilótákról készített fotósorozatot. A dél-vietnami katonákat szállító amerikai helikopterben elkattintott képe néhány hónappal később elnyerte az Év fotója címet a National Press Photographers’ Associationnél.
A hatvanas években az amerikai hadsereg erőteljesebb vietnami jelenléte mellett foglalt állást, és nyíltan bírálta az amerikai külpolitikát. 1965 őszén visszatért Vietnamba, ám előtte még több helyen lenyilatkozta – mintha tudta volna –, hogy ha itt a vég, akkor legalább az amerikai tengerészgyalogosokkal folytatott járőrözés közben érje a halál. Néhány nappal később éppen egy járőröző szakaszt kísért, amikor az előtte haladó tiszt működésbe hozott egy jól álcázott robbanócsapdát. Többen megsérültek, Dickeynek egy repeszdarab a nyaki ütőerét szakította át. Az utolsó megrázó képet a vérbe fagyva fekvő Chapelle-ről kollégája, Henri Huet készítette, aki hat évvel később szintén harctéren esett el. Dickey Chapelle volt az első női tudósító, aki háborúban vesztette életét, és aki fotósként nem élte túl a vietnami háborút.
Becenevét az egyik verzió szerint a Déli-sarkot repülővel elsőként elérő admirális, Richard Evelyn Byrd ellentengernagy, sarkkutató után kapta, aki akkora példaképe volt, hogy amikor végre találkoztak, és kezet ráztak, a lány napokig nem mosott kezet. Chapelle saját maga egy másik alkalommal úgy nyilatkozott, hogy ez volt az egyik nagymamája leánykori neve, ám a családfakutatások erről mit sem tudnak. Szóval, vagy így volt, vagy nem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!