Azt mondják, hír az, amiről a család a terített asztalnál beszélget. Csak az számít, ami odaér az ebéd meg a vacsora mellé, minden más belevész a zajba és ott válik csönddé. Hogy mi marad a sok kimondott szóból és leírt mondatból, az ilyentájt, ünnepkor derül ki. Két asztal mellőli igaz történet következik, olyan, ami jobban megülte a gyomrot, mint a zsíros pontytól elnehezült halászlé. Aki nem hiszi… jó neki.
Fővárosi értelmiségi pár, jó barátok jó barátai, nekünk is többek hát ismerősnél. Tanult, olvasott és világlátott emberek, nem a felületes kávéházi politikus, inkább a mindig és mindenben kételkedő, közéleti hírfogyasztó fajtából. Sosem tudtam megállapítani, hova szavazhatnak, igaz, nem is kérdeztem, sejtem, nem is válaszolnának. Azt látom, miként, mire nevelik gyerekeiket. Konzervatív-liberálisnak mondanám őket, ha ennek, így van egyáltalán értelme mifelénk. A férj meséli, havazásban volt kénytelen megjárni Bécset szüleivel. Mert ők, túl a hetvenen, erősen ragaszkodtak a menéshez. Fontos dolguk volt ott, azért dacoltak a téllel. Vitték a pénzüket, összes megtakarításukat osztrák bankba. Nem sokat, vagyonnak nagy jóindulattal sem mondható összeget, annyit csak, amijük van, rosszabb időkre, a gyerekeknek félretéve. Próbálták őket lebeszélni, és nemcsak az útviszonyok miatt. A férj, barátom barátja, mondja, többször nekiveselkedett a győzködésnek. Nem vitatkoztak, menjünk azért, fiam, gyorsan megjárjuk, mondták. Hiten nyugvó észérvek pillesúlyúak a megélt tapasztaláshoz képest, erre hivatkoztak az öregek. Mentek hát, rosszkedvűen kifelé. Az ügyintézés, meséli, gyorsan ment, voltak már előttük is magyar ügyfelek sokan, gyakorlott banktisztviselő magyarul üdvözölte őket az új ügyfelek sorában. A rosszkedv velük maradt a hazaúton.
Mondja, olvasta a hírt, hogy már egymilliárd eurónyi magyar pénz került osztrák bankokba. Benne a szüleié. Hallotta azt is, sokan Szlovákiába viszik a megtakarításaikat. Lehet, azt gyorsabban megjárták volna.
Fiatal házaspár, két kisgyerekkel, néhány éve unták meg a városi életet. Kis somogyi faluban vettek tanyát, minden, ami körülveszi őket, két kezük munkája. Örökölt vállalkozást visznek, hetente egyszer-kétszer kell ügyet intézni a városban. A többi időt a faluban, állatokkal körülvéve töltik. Ha arra járunk, benézünk hozzájuk, oda nem lehet rosszkor menni. Meglovagoltatják a gyerekeket, megvendégelik a távoli ismerőst. Inkább könyvet olvasnak, újságot alig, a polcon sok szakkönyv az állattartásról, néhány Wass Albert, még több Márai. Fő helyen, hogy mindenki lássa, aki belép, a Biblia. Mesélik, hogy évek óta próbálkoznak a faluban, legyen valamiféle közösségi alkalom, fogjanak össze a szomszédos településekkel, mutassák meg magukat együtt azoknak, akiket érdekel. Helyeselték az ötletet az elöljárók, de csak úgy, ha ők lehetnek a főszereplők, hagyjuk a szomszédokat, mondták. Nem lett belőle semmi, eléldegélnek egymás mellett, mostanra unták meg végleg a próbálkozást az ismerőseink. Azt mondják, ők nem nagyon értik, mi folyik itt a nagypolitikában, csak érzik, eltaknyosodnak a viszonyok, ködös, zavaros, bizonytalan itt oly sok minden. Dolguk őket is Ausztriába vetette nemrég, állatot vittek határmenti osztrák faluba eladni. Láttak ott összetartó, idegent befogadó faluközösséget. És láttak egy eladó tanyát, nem messze a határtól, de mégiscsak a túloldalon. Nem is olyan drága, megtakarításukból, meg a somogyi tanya árából meg is tudnák venni. Mondják, a gyerekeknek is jót tenne, ragadna rájuk biztos egy kis nyelvismeret. Azt mondják, nem akarnak ők végleg menni, visszajönnek majd, ha kevesebb lesz itt bizonytalanságból, több a kiszámíthatóságból. Vitatkoznom kellett volna, mondanom, hogy maradjanak. De megkérdezték, te tudod, mi lesz itt még, mit hoz az új év?
És én nem tudom.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
