- Zűrzavar van a washingtoni adminisztrációban, nem tudni, ki irányítja Trump elnök külpolitikáját
- Az oroszok nemzetközi dezinformációs kampánya része a Kreml katonai doktrínájának
- Orbán Viktor fejében még nem dőlt el, kiléptetné-e Magyarországot az EU-ból – interjú Hegedűs Istvánnal

  <h1>Donald Trump</h1>-
  <h1>Hegedűs István</h1>-

Donald Trump

- – Kép 1/2

– Az amerikai elnök ellentmond a külügyminiszternek, a kongresszus ellentmond az elnöknek, az elnök saját magának és kampányígéreteinek. Fél évvel Donald Trump hivatalba lépése után teljes a zűrzavar a washingtoni külpolitikában. Ön lát valamiféle kibontakozó irányt?

– A fő jellemző a kiszámíthatatlanság. Vegyük például az orosz kapcsolatot. Trump megválasztásakor sokan tartottak attól, hogy az új elnök rokonléleknek érzi Putyint, és a liberális, demokratikus alapelveket feladva keresi vele az együttműködést. Mások inkább reménykedtek, mert az végül is örömteli, ha nem olyan rémes a viszony a két nagyhatalom között. Ehhez képest most még rémesebb az amerikai–orosz kapcsolat. Mintha összeomlott volna az a koncepció, hogy Putyinnal „üzletet lehet kötni”. Nem tudni, ki mozgatja a washingtoni külpolitikát, az új, ideologikus elnöki tanácsadók, vagy a régi apparátus kollektív intézményes emlékezete. A jelek szerint teljes káosz van a Fehér Ház stábjában is.

– Medvegyev miniszterelnök úgy reagált az újabb szankciókra, hogy Amerika kereskedelmi háborút indított Oroszország ellen. Visszafelé sülne el Moszkva bekavarása a tavalyi elnökválasztási folyamatba?

– Nyilvánvaló, hogy az orosz dezinformációs kampány része a Kreml katonai doktrínájának. A cél a nyugati választók dezorientációja (tájékozódási képességének megzavarása – a szerk.) a fellazítás. Kérdés, mindez tényleg olyan hatékony-e, mint gondolják, vagyis, hogy működik-e az elsődleges célcsoporton, az összeesküvéselméletek hívein kívül is. Trump elnökké választását én nem írnám az oroszok számlájára, annak mélyebb, az amerikai társadalomban gyökerező okai vannak – még akkor is, ha a kiélezett választási harcban minden apró befolyásolási kísérlet sokat számíthatott.

– Egyetért azzal, hogy Washington és Moszkva konfliktusa új hidegháború?

– Nem gondolom. Az Egyesült Államok messze a legerősebb nemzetközi szereplő, de legkésőbb a 2003-as iraki invázió után kiderült, hogy egyedül nem tudja „rendben tartani” a világot, és nem is vágyik a világ csendőrének szerepére. Obama elnöksége részben erről, a távolságtartásról szólt. Máig vitás, helyesen tette-e az előző elnök, hogy nem avatkozott be korai szakaszában a szíriai polgárháborúba. Szerintem még utólag is sok érv szól emellett, mert az amerikaiak nem jól jöttek ki az utóbbi évtizedek katonai misszióiból. Azóta nem mindent és nem elsősorban katonai erővel akartak megoldani, hanem „okos hatalomként” (smart power) gazdasági, fejlesztéspolitikai, szabadkereskedelmi, technológiai kapcsolatokkal politizáltak – Trump megérkezéséig.

– Oroszország újabban gyakran lép fel közösen Kínával és Iránnal. Lehet ez egy új pólus a 21. századi világrendben?

– Az, hogy a világ zsarnokai mind összefognak a Nyugat ellen, a lehető legrosszabb forgatókönyv. Szerintem ez nagyon távoli. Moszkva és Peking között is vannak stratégiai ellentétek. Trump az utóbbi hónapokban már nem hadakozik transzatlanti szövetségesei, a NATO és az EU ellen, ez pozitív tendencia. Európában inkább az a kínos, hogy vannak populista, illiberális politikusok, akik maguk keresik Putyin kegyeit, ideológiai- kulturális alapon vagy gazdasági érdekből.

– Köztük Orbán Viktor. A magyar miniszterelnök tavaly elég hamar Trump győzelmére tett, és alighanem arra számított, hogy különleges kapcsolata lesz az új amerikai elnökkel. Ebből nem lett semmi.

– Ez nem volt irreális elképzelés. Kettejük világképében valóban sok a hasonlóság – közös ellenségük a liberális, kozmopolita elitek. Ám amikor Orbán nekiment a CEU-nak, az amerikai adminisztráció nem ideologikus kérdésként kezelte a helyzetet, hanem a hagyományos amerikai érdekeket védte. De nem biztos, hogy ez mindig így marad, példa erre az izraeli miniszterelnök esete, akivel Orbán megtalálta a hangot, így Netanjahu a Soros Györggyel szembeni durva kampány antiszemita felhangjait sem tette végül szóvá. 2017, úgy fest, mégsem „a lázadás éve” Európában, de azért ez a veszély sem hárult el végleg: ha Trump felfedezi magában a rokonszenvet Orbán iránt, az még okozhat nekünk bajt. Ez is kiszámíthatatlan.

– És a Putyin–Orbán barátság?

– Orbán zseniális geostratégiai játékosnak gondolja magát. A „keleti nyitással” igazából a saját mozgásterét akarja növelni. Regionális ellenállást hirdetett Brüsszellel szemben, de közben egy csomó pénzt kap az ország az uniótól. Abban bízott, hogy Moszkvától olcsó gázt és hiteleket szerezhet. Van ideológiai közeledés is Putyinhoz: mindketten az erős kéz politikáját hirdetik, lenézik a gyengének és hipokritának tartott Nyugatot, de nem tudjuk még, hogy Orbán, ha hatalmon marad, eljuthat-e ugyanolyan kemény eszközök használatáig, mint az orosz elnök vagy Erdoğan török államfő. Persze a helyzet más, amíg Magyarország az Európai Unió tagja, és az uniós politikusok, intézmények úgy-ahogy visszatartják a magyar kormányt a legrosszabbtól.

– Úgy, ahogy. Az azért nagyon furcsa, hogy a Fideszt még mindig megtűri az Európai Néppárt (EPP). Vajon meddig?

– Nemrég beszélgettem Frank Engel luxemburgi EP-képviselővel, aki maga is néppárti. Ő már a Tavares-jelentés egyik készítőjeként, 2011–12 táján megértette, miről szól az orbáni rendszer. Tőle tudom, hogy azóta szertefoszlottak az illúziók az EPP-ben. A Stop Brüsszel kampány és a civiltörvény után gyakorlatilag ultimátumot adtak a magyar kormányfőnek. Egyelőre mégis tűrik, hogy Orbán szembemegy velük. Nem hiszem, hogy annyira szükség lenne arra a tizenvalahány fideszes képviselői szavazatára az EP-ben. Ez inkább egy lélektani folyamat: ma már átlátnak Orbánon, és olyanok is nyíltan bírálják, mint a pártelnök francia Joseph Daul, aki a 2014-es választási kampányban még látványosan kiállt mellette Budapesten. Sokáig abban bíztak, hogy belülről könnyebben tudnak hatni rá, de mostanra ezek a remények elszálltak. Szeptemberben parlamenti választást tartanak Németországban, Merkel várható győzelme után hideg fejjel fognak dönteni arról, különös tekintettel az EU szükséges reformjaira, hogy van-e jövője a Fidesznek az EPP-ben.

– És Magyarországnak az EU-ban? Egyre több jel mutat arra, hogy a kormány a kilépést fontolgatja a jövő évi választások után. Ön lehetségesnek tartja ezt?

– Szerintem ez még nem dőlt el Orbán Viktor fejében. Szívesen állna a megerősödő euroszkeptikusok élére, lenne a transznacionalista, populista erők élén a „kulturális ellenforradalom” vezére az EU-n belülről, ha elfogy a levegő az EPP-ben. Súlyos gyakorlati érv is szól a maradás mellett: az uniós költségvetésből érkező támogatások, vagyis a pénz. A magyar közvélemény pedig egyértelműen uniópárti, a kilépés ellenzőit könnyen mozgósíthatná az ellenzék, ami nem hiányzik a Fidesznek. Persze az is igaz, hogy a kampányban nem fogják bevallani, mire készül Orbán. Ha 2018-ban összejönne a kétharmados győzelem, lendületből, akár parlamenti hatáskörben, tehát népszavazás nélkül is megpróbálhatja kiléptetni az országot az EU-ból. Nem tudom, eljut-e idáig. Ha a populista hullám nem tér vissza Európában, és még elszigeteltebbé válik a helyzete az unión belül, esetleg Lengyelország mellett Magyarországgal szemben is keményebb eljárást indít az Európai Bizottság, akkor kérdés, mi mindent mer egyszerre kockáztatni. Akárcsak Trump, Orbán is kiszámíthatatlan.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!