Történelmi szempontból a 20. század kezdete az első világháború kitörése, amely éppen 100 évvel ezelőtt új korszakot hozott el. Hasonlóan szimbolikus dátum november 9-e, ennek a századnak a vége, a berlini fal ledöntésének napja. Huszonöt év távlatából mindez tisztán látható.

„Senkinek sincs szándékában falat építeni” – jelentette ki Walter Ulbricht, a szocialista NDK államfője 1961. június 15-én egy nyugatnémet újságírónő kérdésére. Ez volt az az időszak, amikor havonta 30 ezren menekültek el az NDK-ból. A fal kifejezés ekkor hangzott el először, még ha ilyen, tagadó formában is. Ám éppen Ulbricht utasítására (és Hruscsov engedélyével) kezdődött meg mégis augusztus 13-án a berlini fal építése. Ami nem csak Berlin és Németország, de egész Európa szétszakadásának szimbólumává vált.

A fal a szovjet és a nyugati (francia, brit és amerikai) szektorok határa mentén, de az NDK területén épült. Bár az első napokban „mindössze” szögesdrótokkal igyekeztek kijelölni a határokat, augusztus 15-re már Szászországból érkeztek építőmunkások, hogy betonfalat állítsanak fegyveres őrök felügyelete alatt. A határ lezárása valóságos sokként érte a németeket. Az első órákban a korábbi átkelőknél zavargások törtek ki, százak nem jutottak el a munkahelyükre, családok szakadtak szét. Ám még így sem sikerült azonnal lezárni a határt, további 800 polgári személy és 85 keletnémet katona sikerrel menekült el az NDK-ból. Innentől viszont már nem volt könyörület: a határzónában közlekedni csak megfelelő igazolványokkal lehetett, akinek nem volt arrafelé keresnivalója, de mégis ott találták, azt azonnal igazoltatták.

A berlini fal a valaha volt határok egyik legszigorúbban őrzöttje volt. Csak a hidegháború idején becslések szerint 75 ezer személyt vontak felelősségre emigrálás vádjával – többségük börtönbe került. A fal környékén tűzparancs volt életben, az első embert, egy Ida Siekmann nevű kelet-berlini asszonyt 1961. augusztus 22-én lőtték le. Három nappal korábban a 47 éves Rudolf Urbannak nagyobb szerencséje volt: meglőtték ugyan, de még életben jutott át a határon, napokkal később viszont belehalt sérüléseibe. 1989-ig 268 szökési kísérlet közül 125 végződött halállal. A fal utolsó „áldozata” Winfried Freudenberg volt, aki egy házi készítésű hőlégballonnal menekült át, ám Nyugat-Berlinben lezuhant és életét vesztette. 1989. március 8-án kísérelte meg a szökést, szinte napra pontosan 8 hónappal a határ megnyitása előtt.

Az NDK a hatvanas évek végén már megbékélt az elszigeteltséggel, a hetvenes években pedig viszonylagos stabilitás köszöntött az országra, ám a nyolcvanas évekre elmélyült a gazdasági válság, s így ismét egyre nőtt az elégedetlenség. Mindez odáig vezetett, hogy 1989 nyarára a kommunista államvezetés mind a szocialista országoktól, mind saját lakosságától teljesen elszigetelődött, országos tüntetések vették kezdetüket. 1989-re tarthatatlanná vált a helyzet: ismét megugrott az NDK-t elhagyók száma, a tüntetők napról napra követelték a belnémet határ és a berlini fal lebontását.

A fordulópont szeptember 11-én, éjfélkor következett be: Magyarország ekkor nyitotta meg a határait az NDK lakosai számára, a döntést Horn Gyula külügyminiszter jelentette be előző este a televízióban.

November 9-én Günter Schabowski, az NSZEP első titkára tartott sajtótájékoztatót, miután a párt ülésezett az utazási törvény ügyében. Egy újságíró megkérdezte tőle, milyen könnyítések várhatóak a továbbiakban. Schabowski zavartan matatott papírjai között, majd felolvasta a határozatot.

Az elhangzottak mélyen megdöbbentették a hallgatóságot, így a politikus kérdésre még egyszer elismételte a mondatot, de mivel már eltette a szemüvegét, nem nézett újra a papírjaiba, így rosszul fogalmazott: „Ismereteim szerint ez érvénybe lép… igen azonnal” – mondta, ledöntve ezzel a gátakat. NDK-polgárok ezrei indultak azonnal a berlini határátkelőhelyek felé. Mivel az őrséget ekkor még nem tájékoztatták Schabowski szavairól, és mivel a határozat valójában csak másnap 4 órától lépett volna életbe, egyre nőtt a feszültség. A tömeg olyannyira felbőszült, hogy este 23 órakor a Bornholmer strassei átkelőnél felnyitották a sorompókat. A berlini fal ezzel hivatalosan is összeomlott, néhány nappal később a németek vésőkkel, csákányokkal és a puszta kezükkel estek neki a negyedszázados szétszakítottság szimbólumának lerombolásához. November 30-ra már csak 6 helyen maradtak töredékek a falból, hogy örökre emlékeztessék a németeket és az egész világot arra, milyen volt egykor elnyomás alatt élni.

A falak mindig leomlanak

A berlini fal és a vasfüggöny leomlásának 25. évfordulója alkalmából ma délutántól megemlékezést és ünnepi koncertet rendeznek a berlini Konzerthaus nagytermében. Az eseményen jelen lesz Angela Merkel kancellár, Joachim Gauck, a Német Köztársaság elnöke, Németh Miklós, az első magyar kormányfő és Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió egykori vezetője is. A német kormány a Konzerthaus zeneigazgatóját és Fischer Ivánt, a Budapesti Fesztiválzenekar igazgatóját kérte fel, hogy rendezze meg az estét és a koncerten vezényeljen. Utóbbit kérdeztük.

– Milyen emléke kötődik a 25 évvel ezelőtti eseményekhez?

– 1989. augusztus 18-an meghívtunk egy koncertre 400 NDK-s menekültet, akiket a Máltai Szeretetszolgálat szállásolt el. Nagy öröm volt, hogy eljöttek. Másnap reggelre tervezték a páneurópai pikniket, s minderről ott, a mi koncertünk szünetében beszélgettek a fiatal keletnémetek a nyugatnémet diplomatákkal. Nekünk kedves gesztus volt az egész, nem lehetett sejteni, hogy történelem lesz belőle. Beethoven-est volt, azt tudom, de a pontos műsorra már nem emlékszem.

– Mi az első, ami eszébe jut arról a kifejezésről, hogy berlini fal?

– A friedrichstrassei határátkelőhely nyomasztó váróterme. Egy pici elfüggönyözött ablak volt, ahol be kellett adni az útlevelet, amit másfél óra múlva visszaadtak. Persze csak nekünk, magyaroknak. Az NDK-sok nem is mehettek át.

– Mit jelent önnek a mai koncert?

– Ez a nap a németek felszabadulásáról szól. Gyönyörű, felemelő volt az az éjszaka 25 évvel ezelőtt, amikor a fal leomlott és először együtt lehettek a berliniek. S mindezt 25 évvel később, ma felidézni igazán szép feladat.

– Mit hallhat-láthat majd a jelen lévő közönség?

– Az ünnepi beszédeket Klaus Wowereit, Berlin főpolgármestere és Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke tartják. Ezek köré kellett nekem műsort terveznem, olyan művekből, amelyek az eseményt szimbolizálják.

– Ön szerint mi az üzenete ma a 25 évvel ezelőtti eseményeknek?

– A falak előbb vagy utóbb, de mindig leomlanak. Az önkényuralom mindig rövid életű.
Krausz Viktória

A BERLINI FAL SZÁMOKBAN
• 155 km hosszan vette körbe Nyugat-Berlint
• 45 ezer betonelemből állt
• 3,5 méter magas volt
• 186 megfigyelőtoronyból őrizték
• 25 határátkelőhelyen (13 közúti, 8 vízi, 4 vasúti)
 lehetett (szigorúan engedéllyel) átkelni
• 576 páncélozott harci jármű, 48 gránátvető, 48 páncéltörő ágyú, 114 lángszóró, 156 páncélozott jármű, illetve 2295 egyéb jármű védte a határt
• 2300 katona volt szolgálatban egy átlagos napon
• 992 kutya segítette a munkájukat

7 embert tartóztattak le átlagosan naponta a berlini falnál 1961 és 1989 között

48 000
A „menekülési rekordot” 1961 augusztusának első két hetében állították fel a keletnémetek, elseje és tizenharmadika között ennyien szöktek át az NSZK-ba.

NYUGATI ENKLÁVÉK

Nyugat-Berlin körül az NDK területébe ágyazva, de attól teljesen elszigetelve 10 nyugati exklávé (vagyis az NDK területén található, de nem ahhoz tartozó állam) létezett. Ezek közül az egyetlen lakott rész egy kis falu, Steinstücken volt, Berlintől délnyugatra. Bár az NDK 1951-ben megkísérelte elfoglalni, a helyi lakosok ellenállása miatt ez nem sikerült.

„Ich bin ein Berliner”
mondta 1963. június 26-án John F. Kennedy amerikai elnök a schönebergi városházán, több százezer ember előtt. Híres beszédében kiállt Nyugat- Berlin mellett, és hangsúlyozta, hogy sorsközösséget vállal a németekkel.
Ezért nevezte magát egynek közülük, ám a beszédbe egy apró hiba csúszott, így a mára szállóigé- vé vált mondatban Kennedy ne- mes egyszerűséggel fánknak nevezte saját magát – tartja a legenda, ám azt is fontos hozzátenni, akkoriban a finomságot a németek nem Berlinernek, hanem Pfannkuchennek nevezték.

Aki ott volt

„Bejött egyik nap a főszerkesztő, kezében egy repülőjeggyel, hogy két óra múlva indul a gép Berlinbe és másfél napom van, hogy készítsek egy képriportot az éppen bontás alatt lévő berlini falról” – meséli 25 évvel ezelőtti élményeit Horváth Péter fotóriporter, aki akkor a Képes7 című lap munkatársa volt. A fotóstáskába a felszerelésen kívül egy üveg whiskyt rejtett, zsebében az otthoni fiókból összekapart valuta lapult, valamint tiszta fehérnemű és koffeintabletta meg szőlőcukor.

Ezeken élt másfél napig. „Jártam már azelőtt az NDK-ban, Kelet-Berlin elviselhetetlenül rideg, szürke és gyanakvó város volt, s tilos volt a leggyakoribb szó, viszont amikor 1989. november 14. körül odaértem, mindenki segítőkész és mosolygós volt, idegenek furikáztak a fal mentén, hogy minél többféle képet készíthessek. Megható volt olyan közelről látni a világtörténelmet.”

A falnál együtt dolgozott japán, orosz, amerikai fotós, a nagy hírügynökségek darukkal, lakóautókkal érkeztek. „Sokat fotóztam egy konténer tetejéről, mások pedig létráról, láttam, ahogy az ipari nagy gépeken kívül az emberek is bontották a falat, mindennel, amivel érték. Egy esküvői menet is átlépett a fal maradványain. Emlékszem, volt, aki egy sarlót és kalapácsot hozott, s azzal bontotta a falat.” Horváth Péter szerint Kelet-Berlinből nézve a fal szürke és átláthatatlan volt, míg a nyugati oldala már akkor tele volt graffitizve. „Én is csúsztattam a zsebembe emlékül ilyen graffitis, 10-15 dekás darabkákat.

A kelet-berliniek emlékbe pedig pecsétért álltak sorba, ami jelezte, hogy szabad az átjárás. Éjszaka voltak fiatalok, akik tábortüzet raktak a fal tövében és boldogan énekeltek, velük osztottam meg az otthonról hozott whiskyt, pedig munka közben soha nem iszom” – meséli Horváth Péter, akinek 3 oldalas képriportja a Képes7 1989. november 18-i számában jelent meg, fekete-fehérben, ugyanis a nyomdai technika akkor még nem tette lehetővé, hogy két-három nap alatt színesben készüljenek el a fotók.
K. V.

 

8000 KIVILÁGÍTOTT LUFIT ENGEDNEK EL
Rengeteg, a fal leomlásával kapcsolatos kortárs installáció, kiállítás látható jelenleg Berlin-szerte. Az évfordulót számos koncerttel, kulturális rendezvénnyel és beszélgetésekkel ünneplik a hétvégén. A legnagyobb utcai szenzáció az a 8000 kivilágított, héliummal töltött lufi, amely 12 kilométer hosszan jelzi az egykori határ vonalát. Az óriási, világító léggömböket ma este engedik majd fel.

EREKLYÉK A FALBONTÁSBÓL
Világszerte 26 országban több mint 100 helyen őriznek darabokat a falból Németországon kívül. Afrikában mindössze egyetlen helyre, a dél-afrikai Cape Townba jutott belőle, igaz, oda rögtön két darab. Magyarországon két helyen található. Az SZDSZ kapott ajándékba két darabot a falból, ezek eredetileg a Krisztina körúton álltak, ám rengetegen farigcsáltak le belőle kisebb szilánkokat, majd miután valaki vörös festékkel mázolta be, a Máltai Szeretetszolgálat kertjébe kerültek. A Terror Háza előtt is megtekinthető egy része. Németországon kívül az Egyesült Államok területére került a legtöbb darab (szám szerint 60), többségüket múzeumokban, köztereken állították ki. Egy hosszú falrész, amelyen a 23. zsoltár kezdősora áll, egy templom kertjébe került Eureka Springsbe, de egy Las Vegas-i kaszinó férfimosdójába is jutott belőle. A berlini fal nagyobb részét a német állam adományozta különböző országoknak, de magánkézben is akad belőle. Egy nyolc darabból álló, 4 méter magas és 10 méter hosszú darabot például a Sotheby’s árverésén adtak el 2007-ben, ám azóta nyoma veszett, ez a legnagyobb rész, aminek tartózkodási helye ismeretlen.

 

 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!