Biztosra vehetjük, hogy a minden lépését professzori alapossággal kiszámító Obama tudatosan időzítette arra a hétre – senki által kétségbe nem vont – újrázási szándéka bejelentését, amikor másfél évtized után ismét drámai politikai csata volt esedékes a képviselőházi többséget visszaszerző republikánusokkal.
Ellentétben elődjével, az 1995-ben hasonló költségvetési csatára kényszerült és abból éppen a szövetségi kormányzatot napokra megbénító „államszünettel” jól kijövő Bill Clintonnal, Obamának elemi érdeke volt bizonyítania – megválasztását is elősegítő – képességét az alkukötésre, a pártharcok fölé emelkedésre. Csak így szerezheti vissza újból az elmúlt két év ádáz pártcsatái láttán, s a progresszív elnököt lejárató gátlástalan hadjárat hatására elbizonytalanodott függetlenek voksait. Clintonnak ugyanis kompromisszumképtelen republikánus házelnökkel (a majd az elnökpert is levezénylő), Gingrich-csel volt dolga, akinek kérlelhetetlensége visszaütött pártjára, őt tették az emberek felelőssé a sok kellemetlenséget okozó államszünetért. Obamának viszont egyfelől volt partnere a túloldalon, s a háttérből irányító elnök vezetésével a demokrata tárgyalók ügyesen egy – csak a szélsőkonzervatívoknak fontos – abortuszvonzatú tételre szűkítették le a pár(t)harcot. S ez ugyan megint a republikánusokat tette volna bűnbakká (ezzel érvelve verte vissza a belső nyomást Boehner), ám Obamának is megártott volna az államszünet e válságos időkben. E belpolitikai csatát vélhetően megnyerte, de ez még csábítóbbá teszi jövő évi kihívóinak azt rábizonyítani, hogy „tehetetlen elnök”, hiszen a világpolitikában – nagyhatalmi ellenlábas híján – csupa olyan válsággóccal van dolga, amelyekben kedvencét, a kompromisszumot valószínűleg hasztalan keresi. Igaz, az amerikai elnökválasztásokat rendszerint nem a külpolitika dönti el.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
