Az eddigi szabályozás szerint csak a végzettségének megfelelő vagy annál eggyel alacsonyabb szintű munkát köteles elvállalni a munkanélküli. Most már köteles elfogadni a munkaügyi szervezet által felajánlottat is. Ez hát a megváltozott helyzet. Ebbe futottam én bele.
Munkaszolgálatra rendeltek be – szeptember elsejétől a munkanélküliek megdolgozhatnak a segélyért, és mivel ebben amúgy semmi kivetnivalót nem találok, szépen, fegyelmezetten meg is jelentem a polgármesteri hivatalban a „tartótisztemnél”, aki rendelkezni hivatott élet és halál, de leginkább a káprázatos összegű munkanélküli-segély felett.
Ahhoz, hogy az ember bérrabszolga, azazhogy kirendelt közmunkás lehessen, munkaalkalmassági vizsgálaton kell átesnie. Az ember ilyenkor elmegy a megfelelő orvoshoz. Nekem szerencsém volt, teljesen jóindulatú doktornővel hozott össze a sors. A gyermekbetegségeimtől kezdve mindent átvettünk, ideértve tényleg mindent – nyilván, ha lapátolni küldenek, ezekre az információkra elemi szüksége lehet valakinek –, kicsit később, miután tisztáztuk, hogy elég heveny depresszióban és pánikbetegségben szenvedek, vizeletmintát kellett adnom. Nem tétel, az ember átmegy egy zsúfolt várótermen, bemegy a villanymentes, lepattant klotyóba, ott odébb küldi a patkányokat, kissé vizel, majd az anyaggal a kezében ismét átverekszi magát a tömegen – pánikosoknak kifejezetten jó terepgyakorlat.
Ezek után kissé magas volt a mért vérnyomás.
Viszont kiderült, hogy nem vagyok terhes.
A doktornő meglepően megértő volt, miután odaértünk az adatfelvételnél, mi a családi helyzet (elvált, négy gyerek), mi a státusz (sok diploma, semmi munkahely), felajánlotta, hogy kezeljük már a magas vérnyomásomat, ami egyébként teljesen érthető a számára is jelen helyzetben. Ha gondolom, bármikor mehetek hozzá, ezzel bármikor ki tud írni táppénzre…
Boldogan visszavágtáztam a tartótisztemhez – most már mehetek dolgozni! Mert az egy téveszme, hogy a munkanélküliek olyan nagyon örülnek annak, hogy lógathatják a lábukat a káprázatos összegű segélyért. Nem, nem jó érzés.
Fölöslegesnek lenni kifejezetten rossz.
Picit várni kellett – másfél órát –, voltak ott mások is hasonló problémákkal. Miután a sok diploma mellett EU-s pályázatíró képesítéssel is rendelkezem, mindenki – ideértve engem is – boldog volt, hogy pont az EU-s pályázatos irodán kellene egy ember. Bemutatkoztam az íróasztalomnak, elpoénkodtunk a leendő főnökömmel, nagyjából kiderült, hogy még akár munkaszerződés is lehet. Boldogan szökdécseltem hazafelé.
Fél óra múlva hívott a tartótisztem, hogy sztornó. Sose fogom megtudni, miért.
Kirendeltek a helyi szakrendelőbe. Másfél órát vártam, hogy egyáltalán szóba elegyedjen velem valaki. Az orvos-igazgató, akivel előtte tegeződő viszonyban voltunk a rengeteg interjú okán, most nagyon barátságosan magázódott és látványosan nem ismert fel. Úgy hagytam. Nekem nem fontos, sőt. Ismertette a feltételeket: sorszámosztás, telefonkezelés, zsömlehordás – hivatalsegédi munka.
Nincs probléma. Akinek ennyi gyereke van, ne válogasson – nem éreztem úgy, hogy rangon aluli a meló. Meló és kész. Két fityinggel több, amit a kölykeimre költhetek. Nagyjából egyhavi villanyszámla. A gázt már úgyis rég kikötötték.
A főállású hivatalsegéd – takarítónő – volt az első, aki magához vont és betanított. Hogy ez itt a levél, ez az iktatókönyv, itt a polgármesteri hivatal és a postán így kell feladni a leveleket. Hogy szépen kell köszönni a hivatalban az iktatósnak, mert különben megharagszik, és a portásnak jobb, ha csókolommal köszönök. Meg hogy néha majd fel kell mosni a folyosót, mert olyan piszkosak ezek a betegek, és hogy van itt olyan, aki csak frissen szereti a zsemlét, olyankor a pékségbe kell menni.
A recepcióra ültettek be aztán. Sorszámosztás, betegnavigáció, telefonkezelés. Profi és ütésálló csajok. Két órával később már vígan boldogultam az egyébként nem túl ésszerű számítógépes rendszerben, akár magamra is lehetett hagyni.
Következetesen mindenki „kislányom”-nak szólított, bár menet közben kiderült, hogy fiatalabbak nálam. De biztosan érettségizett mindegyik, hiszen anélkül nem is lehetnének ott.
Másnap aggodalmas és fontoskodó képpel közölte a titkárnő, hogy a főnök beszélni akar velem, azonnal menjek, de üljek le kint. Negyven perc. Nem tétel, közmunkás vagyok, nekem mindegy. Megtudhattam, hogy túl bizalmas információkhoz férhetnék hozzá sorszámosztás közben, így nem tartanak igényt a közmunkásságomra.
Vissza a tartótisztemhez.
Szegény, nagyon sajnálom. Én vagyok a kisváros egyetlen sokdiplomás közmunkása, és nem tud sehová se elhelyezni.
Még januárban kellett megpályázniuk az önkormányzati cégeknek a közmunkásokat. Diplomást senki nem kért. (Én megértem, bár kiválóan kezelném a fűkaszát vagy a locsolóautót is.) Aki magasabb végzettségű, nagyjából lehúzhatja.
Valahogy úgy érzem, nem teljesen felkészült a rendszer a szépen megálmodott közmunkaprojektre. Csak a helyi önkormányzatok, a munkaadók és a munkavállalók nem tudnak ezzel a nagyszerű écával mit kezdeni. Ha volna munkalehetőség, nyilván keresnének megfelelő embert rá. Ha volna munkalehetőség, nyilván sorban állnának a megfelelő szakemberek az állásért. Ha nincs, akkor meg nem.
Végül nem vonták meg a segélyemet. Ezt kifejezetten köszönöm. Sikerült ismét beharcolnom magam egy törvényi lyukba: elfogadtam a felajánlott közmunkát, de nem kellettem – viszont nem mondtak fel, csak nem kértek belőlem.
Már nincsenek illúzióim. Máshol se kellek. Varrónőnek képzetlen vagyok. Szántani még sose próbáltam. Mocsarat lecsapolni, folyókat szabályozni öreg vagyok és túl sok a gyerekem. Könyvelni nem tudok és nem is akarok. Nekem ez a rendszer nem fog tudni munkát adni. Ha én nem találtam, ők biztosan nem fognak helyettem.
Holnap egy óvodába megyek, mint dajkahelyettes. Az nagyon jó, a sok gyerek biztosan nem fog rám ferde szemmel nézni.
És én még mindig nagyon szeretnék locsolóautót vezetni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
