Galyatetőn járok, a Mátrában, a Kodály által annyira kedvelt Nagyszálló környékén. A hotellel szemben hangulatos pavilonok, éttermek, üzletek. Mellettük építkezés felvonulási területe, részben lekerítve. Az épület kívülről jobbára kő, beton és üveg.

Hétköznap délelőtt van, ilyenkor errefelé is ritka a bakancsos turista. Végül nyugdíjascsoport bukkan fel a fák között, élén nagyhangú, jókedvű túravezetővel, mögötte jobbára hölgyekből álló csapat.

„Tudják, mi épül itt?” – teszem fel nekik a kérdést, miután elláttak az alapinformációkkal: honnan érkeztek, merre tartanak.

Turistával nem nehéz kapcsolatot teremteni, talán a természet közelsége teszi őket közvetlenebbé, nem tudom.

„Gyerekkoromban is állt itt már valamiféle épület. Nem ez volt a síház? Vagy a szállodához tartozik? – kérdez vissza az egyik vékony hölgy. „Valami nagyembernek a kriptája lehet – süti el a túravezető. A poén felemásra sikeredett, a mosoly az arcokra fagy. Az üvegportál mögött fiatal férfi ül, Molnár Tamás, mint később megtudom, a turistaház leendő gondnoka. Mert az épület felújított turistaház lesz, sőt szinte már írhatom jelen időben, hiszen csaknem átadás előtt áll.

A helyiséget, amibe lépek, recepciónak vélem. Átmenetileg tekinthetjük annak is, a kíváncsiskodó újságírók fogadóhelyének, később viszont a túrázást megkönnyítő legspécibb felszerelést lehet itt kölcsönözni vagy megvásárolni. A majdani bevételek egy részének lesz ez is a forrása, világosít fel beszélgetőtársam, aki amúgy készséggel vezet végig az épületen.

Mielőtt azonban megnéznénk, néhány alapinformációt kérek Molnár Tamástól a turistaház-építési programról. Ő azonban a Magyar Természetjárók Szövetségének igazgatójához, Győri Tamás Józsefhez irányít. A kapcsolatot az igazgatóval korábban már megpróbáltam felvenni, ám nemhogy vissza nem hívott, de még csak a levelemre sem válaszolt. Molnár Tamás a segítségét ígérte, igaz, általa sem jártam nagyobb sikerrel.

Maradjunk tehát a híradásokban fellelhető alapinfóknál, amely szerint a Téry Ödön Nemzeti Turistaház-fejlesztési Program keretében összesen 30 épület újul meg. A programra tavaly 750 millió forintot szántak, idén 1,25 milliárdot. Ez vált most kiemelt programmá, s csaptak még hozzá néhány turistaházat, köztük a galyatetőit. Ezt például miért, hiszen átadás előtt áll?! Erről nem szól a fáma.

Minden irodai információnál többet ér azonban a személyes tapasztalat – induljunk hát épületnézőbe.

Tetszik-e vagy sem, amit látok – magamnak is nehéz eldöntenem. Egyrészt minden szupermodern, Magyarországon sosem tapasztalt a felszereltség. Kerékpárlemosótól kezdve a kártyás leolvasón át a mosókonyháig minden egy épületben, amit csak a bakancsos turista elképzel. De még talán az is, amit nem.

„Minden tapasztalatot beépítettünk, amit a ház megálmodói valahol Európában túrázva szereztek vagy éppen hiányoltak” – hallgatom Molnár Tamást.

A megálmodón elsősorban Garancsi Istvánt kell értenünk, aki manapság a miniszterelnök bizalmát is bíró egyik legbefolyásosabb üzletember, s akinek egyik kedvenc hobbija a hegyikerékpározás.

Talán a beton az, ami szokatlan számomra. Persze nem közönséges beton ez, hanem látványbeton, tükörsima. Az egész ház minimalista stílusú, olyan, ami a természettől a legtávolabb áll. Minduntalan az az érzésem, hogy egy félig kész épületben járok, ahová hamarosan érkeznek a burkolók – de nem.

A ház tehát mindenféle igényt kielégít, kétségt elen. Az pedig, hogy megfér-e majd benne egy fedél alatt az a luxusturista, akinek a pénz nem számít, és az, aki éppen ki tudja gazdálkodni a konyhapénzből a buszjegy és az olcsó szállás, no meg a szalámi és a sör árát – majd a jövő dönti el. Most mindenesetre olyan, mintha egy ötcsillagos szálloda és egy éjjeli menedékhely vendégeit igyekeznének egy fedél alá terelni.

Két kérdésre nem kapok csupán választ a vezetőmtől: arra, hogy mekkora lesz a szállásköltség felső határa, és hogy mennyibe kerül ez a „csekélység”. A hivatalos változat szerint amúgy 300 milliós uniós pályázatot nyert rá Garancsi István testvérének a cége.

Igazi békebeli turistaházat szemlélek Csesztvén, ebben a Balassagyarmat alatti, meseszép kis faluban. Az épület egykor iskolaként szolgált, falán emléktábla, tanított benne Váci Mihály is. Iskola már rég nincs Madách falujában, az épület a helyi evangélikus gyülekezeté.

A termekben vaságyak, arrébb teakonyha felszerelve, a mellékhelyiségek vadonatújak.

„A Som-hegyi kulcsos házból mentettük ide a felszerelést” – hallgatom Baloghné Szentirmay Juditot. Az asszony a Ferencvárosi Természetjárók Sportköre Hóvirág Szakosztályának az élén évtizedeken keresztül vezette az említett szálláshelyet Pilisszentkereszt határában. Ha kellett, a barátaikkal együtt felújították, ha kellett, a rongálások nyomait hozták helyre.

Fizetés ilyesmiért már régóta nem jár, legfeljebb köszönet. Vagy az sem. Két évvel ezelőtt a Pilisi Parkerdő Zrt. illetékes erdészeti vezetője közölte az asszonnyal, illetve a férjével, hogy nincs tovább, a szerződést nem hosszabbítják meg a szakosztállyal. Mit tehetett Baloghné, jól kibőgte magát, a leghűségesebb szállóvendégekkel búcsúbográcsozást tartottak, a berendezést pedig a csesztveieknek ajándékozták. Azért éppen nekik, mert a házaspárnak itt van hétvégi háza, ismerik a falusiakat, és tudták, hogy jó kezekbe kerül a berendezés.

Azt ugyan nagyon nehezményezte az asszony, hogy a kulcsos ház felújítása zárásaként rendezett ünnepségre – az épületet maga a miniszterelnök avatta fel – „elfelejtették” meghívni. Végül azonban magától is odament, sőt – minden jó, ha vége jó – másfél millió forintot kaptak a csesztvei ház mellékhelyiségeinek kialakítására. A függönyöket a helybeli asszonyok varrták, a termeket folyamatosan csinosítgatják, a gondnoki tisztet egy fiatal hölgy látja el.

És akkor lássuk Som-hegyet. Az erdei utat sorompó zárja le, behajtás csupán a szállóvendégeknek. Mi gyalog tesszük meg a néhány száz méteres utat Pilisszentkereszt irányából támadva. Mit mondjak, csilivili kulcsos házzá vált a Som-hegyi. Kívülről is tetszetős, ízléses, tájba illő.

Egy vendégpár éppen érkezésünkkor indítja autója motorját, Pollákné Pörneczi Zsuzsa gondnok, az erdészet alkalmazottja pedig már húzza is át az ágyneműt a hamarosan érkező csoportnak.

„A hétvégéink őszig beteltek, de hétköznapra is több mint egy hónapra foglalt minden hely” – büszkélkedik.

A földszinten egy nagyobb hálóterem, az emeleten még két kisebb helyiség, és le lehet tenni több mint egy tucat matracot, plusz az udvaron sátorozóhelyeket alakítottak ki, abszolút reális áron, éjszakánként 1500–3000 forintért.

Csak azt nem látom, hogy mi került mindebben 70 millió forintba, amiről a híradások tudósítanak, még ha utat is alakítottak ki, és villanyt, vizet vezettek ide a faluból...

Turistaházjáró körutunk során nem hagyhatjuk ki a Szentendréhez tartozó Kőhegyi menedékházat sem, amelyet a program során talán másodikként újítottak fel. Nem először járok itt, évente néha többször is felkapaszkodom a nagyszerű pilisi fennsík szélén található menedékházhoz.

Ahogy közeledem, emlék tolul fel bennem, két évvel ezelőtti. Akkor a húsvét márciusra esett, a tavasz viszont csak nem akart beköszönteni. Így eshetett meg, hogy Jézusnak nem csupán a tanítványai árulását vagy közönyét, az értetlenséget és a kereszt kínjait kellett elszenvednie, de még a tetőről lecsorgó hólevet is. A Menedékház Barátai amatőr színtársulat adta elő a passiót. Belépődíjat nem szedtek, a maguk és a nézők szórakoztatása volt a fő céljuk – amúgy szeretetből. Csak hogy tudjuk, ilyen is van.

Itt jártam tavaly március 15-én is, amikor a felújított épületet átadták. Ránézésre akkor nem sok változást vettem észre a jól ismert épületen: hőszigetelés, új cserép a tetőn, és igen, ahogy hallom, gépészeti korszerűsítés. Csak az vágott mellbe, amikor valamelyik ünnepi szónok 50 milliós bekerülési összeget említett. Akkor is az villant belém, mint később a Som-hegyen: akkora összegből akár egy új házra is tellett volna.

Az eresz alatt elhelyezett asztalok egyikénél Schramkó Pétert hallgatom. A turistaház vezetője a családjával együtt él a hegyen. Miközben beszél, az ölébe telepedő kislánya igyekszik magára irányítani a figyelmét, asszonya pedig, karján a kisebbikkel, viszi távolabb a sűrűn jelző telefont, ne zavarja a beszélgetést. A férfi nagy átéléssel ad elő a ház és általában a turistáskodás történetéről.

Arról, hogy mennyi adakozás és közösségi munka állt egy-egy épület megszületése mögött. A háború után aztán valamennyi kulcsos házat, menedékházat, turistaházat államosították. Egy ideig egységes rendszerben kezelték őket, majd különböző vállalatokhoz kerültek, amelyek általában tovább passzolták.

A turistaházak fenntartásából nem lehet meggazdagodni, több kell ahhoz: elhivatottság. Ennek megfelelően igen különböző minőségű szolgáltatást nyújtottak a rendszerváltás idejére – ha egyáltalán megmaradtak.

„Most a figyelem ismét a természetjárás felé fordul, remélhetőleg a rászánt milliárdok ide is kerülnek – magyarázza a kenyerét egykor tanárként kereső férfi. – Mert minden turistaházi ágy két kórházi ágyat tesz feleslegessé, tartja a régi mondás. De a természetjárás nem csak testmozgás. A kirándulás a civilizációból való kiszakadás, a számvetés lehetőségét is nyújtja. Hogy közelebb kerüljünk annak a mondatnak az igazságához, amit a turistaház sarkánál lévő zászlótartó alapkövére véstek: Ahogy egymással bánunk, az a hazánk!”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!