Ki tud több kárt tenni: a takarítónő a partvissal, vagy a kőműves a vakolókanállal?
A világ leghíresebb tönkretett műalkotása kétségkívül Elias Garcia Martinez „Ecce homo” című festménye, amit egy önjelölt restaurátor, a felekezet idős tagja, a 80 éves Cecilia Gimenez „újított fel”. Annyiban igazsága volt a néninek, hogy a kép erősen lepattogzott. Viszont utólag neki is be kellett látnia, hogy nem kifejezetten ért a festészethez. Cserébe viszont felhelyezte otthonát, az ötezer lakosú Borját a turistatérképre. A Bundás Krisztus ugyanis mára igazi fogalom, látványosság, s így bőséges bevételi forrás a spanyol település számára. Amikor igazi restaurátorok vissza akarták állítani „eredeti” formájába, ezrek tüntettek bundásságáért.
Klasszikus kérdés: mit lát a képen? Nos, a düsseldorfi Academy of Fine Arts takarítónője egy megoldandó problémát látott – és nem tétovázott, letörölte, amit le kell törölni. Csakhogy a vászonra fröccsent kávépaca nem más volt, mint Joseph Beuys 400 ezer euróra értékelt Hirschkuh (Szarvastehén) című műalkotása. Elnézve a pacát, van benne valami, de azért a takarítónőnek is volt némi igazsága… Figyelem, hányattatott sorsú műremekek következnek!
És ha már egy takarítónővel kezdtük, folytassuk a múzeumok rendszerető munkásaival. Damien Hirst brit művész Painting by numbers című tárlatát a Tate Gallery mutatta be. A megnyitón látható egyik installáció az alkotói folyamat nehézségeinek állított emléket: Hirst szentélyének megjelenítésekor cigarettacsikkekkel teli hamutálat, üres sörös- és festékesdobozokat halmozott művészien egymásra. Ám a takarítónő nem vette az üzenetet, viszont tette a dolgát. Hamutartó kiürítve, sörösdobozok a kukába – annyi mentsége legyen, hogy mindezt nem Hirst személyi takarítójaként vitte véghez –, akkor ugyanis a művészi szabadság rigorózus korlátozásának lehettünk volna tanúi, s szegényebbek lennénk egy műalkotással is. Hirst a beszámolók szerint vinnyogva nevetett a takarítónő akcióján, miközben szó szerint a kukából kotorta vissza művét.
Gustav Metzger is a Tate takarítóbrigádjának esett áldozatul: installációjának, ami az impozáns „Az önpusztító művészet első nyilvános demonstrációjának új alkotása” címet viselte, szerves része volt egy nagy zsáknyi papírhulladék, amit művészien helyezett el a terem egyik részén. Csakhogy az éjjeli szorgos kezek fogták a zsákot, és odavetették, ahová való: a szemétbe. Metzger el volt ragadtatva, mint mondta, ennél önpusztítóbb művészetet el sem tud képzelni.
„Amikor elkezd csöpögni a plafonról” – na, olyankor a takarítónő hozza a rongyot. Főként, ha egy kissé fura szerkezetű létráról van szó, amit randa festékpöttyök csúfítanak el (csöpögnek ugyebár a plafonról). No pláne, ha ezek a pöttyök Martin Kippenberger német művész egymillió dollárra becsült, és a dortmundi Ostwall Museumban kiállított műalkotásán díszelegnek, akkor aztán tényleg elkél a rongy. Egy egész éjszakába telt, mire a takarítónőnek sikerült lecsutakolnia a létrát (képünkön jobbra a végeredmény). A múzeum vezetőségének azért volt kellemetlen a dolog, mert a mű nem a saját tulajdonuk volt, hanem egy műgyűjtőé, aki – ha gyakorlatiasan nézzük a dolgot – beadott egy koszos létrát, és egy tisztát kapott vissza. Az is valami, nem?
A dél-olaszországi Sala Murat galériában sokba került a felújítás. Miután a munkások végeztek, jött a takarítóbrigád, és felszedte a földről az újság- és kartonpapírokat, valamint süteménydarabokat. Vagy nevezzük inkább nevén a dolgot: a Mediating Landscape című tárlat egyes elemeit. Szerencsére a galéria biztosítása fedezte a mintegy 10 ezer eurós rongálás költségeit, a takarítóvállalat vezetője viszont megvédte munkatársait: „Csak a dolgukat tették” – jelentette ki. És valahol igaza is volt.
De hogy ne csak a takarítónőket ostorozzuk, térjünk át a teremőrökre. Közülük is a legvehemensebb minden bizonnyal az a Reginald Walker lehet, aki a New York-i Whitney Múzeumban felügyelt a rendre. Egészen addig, amíg Ámor nyila el nem találta: a szerelem ugyanis olyannyira elvette az eszét, hogy mindenképpen emléket akart állítani szíve választottjának. Sajnos jobb helyet nem talált erre Roy Lichtenstein „Curtains” című festményénél, amelyet filctollal dolgozott meg, méghozzá klasszikus klisékkel: Reggie + Crystal, I love you Tushee, Love you Buns, írta nem túl nagy fantáziával, és egy szívecske is jutott a végére, hogy biztosan átmenjen az üzenet. Azt nem tudni, hogy a szerelemnek boldog vége lett-e, de Walker már nem teremőr.
Váratlan helyről is jöhet igazolás – tanulta meg a sokszor meg nem értett olasz street art művész, Eron, amikor a ravennai Művészeti Múzeumban állította ki munkáit. Közülük az egyik egy földre esett és ripityára törött tükörből állt, melyhez a falon csupán a keret kontúrja és a szög helyén fúrt lyuk tartozott. A mű amúgy jól sikerült, mivel a látogatók a terembe lépve, amint megpillantották az üvegcserepeket, egyből keresték a falon a tükör helyét. Aztán jött egy kőműves, aki a múzeum többi részén kisebb munkákat végzett. Meglátta a lyukat a falon, s mint jó munkásember, fogta a spaklit és bevakolta a lyukat. Eron szerint „a mesterember a mű hitelességét igazolta. Sikerült elhitetnem vele, hogy a lyuk igazi”. Ilyen, amikor a művész találkozik a befogadóval.
Jóval kevésbé volt hálás Jonty Hurwitz angol művész, amikor egy fotós szétzúzta egyik legfőbb munkáját. Hurwitz nanotechnológiával hozza létre a világ legkisebb szobrait, közülük nem egy olyan apró, hogy bőven átfér egy tű fokán. Hogy mások is megcsodálhassák műveit, nagy felbontású fotókat készített róluk. Tette ezt a „Trust” (Bizalom) című darabbal is, ám a megelőlegezett bizalom kárba veszett: a fotós szerette volna egy kicsit odébb mozdítani a szobrot, hogy jobb szögből fényképezhesse. Nem vigyázott eléggé, így szétlapította azt. A művész sokkot kapott.
És hogy milyen, amikor egy művész találkozik a műalkotással? Marcel Duchamp valószínűleg örömében nem talált volna szavakat, amikor legismertebb és legnagyobb botrányt kavart ready-made-je, a mára fogalommá vált piszoár (ami amúgy a Forrás címet viseli) elnyerte végső értelmét. A neodada művész, Pierre Pinoncelli ugyanis visszaadta a múzeumba kényszerített piszoárnak eredeti méltóságát, amikor 1993-ban belevizelt a franciaországi Nîmes-ben kiállított műalkotásba. Pinoncelli ezzel még nem végzett, 13 évvel később ugyanis egy kalapáccsal is rátámadt a piszoárra, ám hogy ennek a performansznak mi lett volna az értelme (hacsak nem valami frusztráció), azt nehéz kibogozni. Annyi biztos, hogy az eredeti piszoár, amit egyébként Nagy-Britanniában a modern művészet legnagyobb hatású műtárgyának választottak a kétezres évek elején, még esendőségében is újabbnál újabb műalkotások létrehozására sarkallja a művészeket. És talán másokat is.
Nem ő döntötte el: a takarítónőknek általában már csak az utómunka marad (még ha egy Lenin-szoborról van is szó)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!