Kulcsár Győző emlékére

„Valahogy túl kell járni az ellenfél eszén” – mondta három éve arról, mi a jó vívó titka. Sajnos ez a recept tényleg csak az olyan sportszerű küzdelemben működik, mint a vívás. A hasnyálmirigyrákkal folytatott harc nem az. A négyszeres olimpiai és háromszoros világbajnok párbajtőröző, mesteredző szerdán hunyt el.

Sikeres pályafutásából ő maga, mint akkori interjúnkban elárulta, az 1964-es tokiói ötkarikás játékokon szerzett csapataranyra emlékezett vissza legszívesebben, amikor 24 asszójából 24-et megnyert. Túlzás nélkül végigverte a világot. A csapattal 1968-ban Mexikóvárosban és 1972-ben Münchenben is összejött az arany, és Mexikóban az egyéni versenyben is a dobogó tetejére állhatott. Visszavonulása után szövetségi kapitány lett, majd 1988-tól Olaszországban edzősködött, ahol olimpiai és világbajnokok kerültek ki a kezei közül. Talán minden éremnél és címnél többet mond, hogy még Itáliában is, ahol annyira büszkék vívóhagyományaikra (joggal!), és ahol néha hajlamosak azt hinni, csak ők értenek igazán ehhez a sportághoz, páratlan tisztelet övezi a magyar „Maestrót”.

Szerencsére nem csak olasz vívókkal ért fel a csúcsra. 2001-es hazatérése után előbb Nagy Tímea (2004, Athén), majd Szász Emese (2016, Rio) nyert olimpiai aranyat a tanítványaként. Két gyökeresen más út volt ez, hiszen Nagy már ötkarikás bajnok volt, mikor – nem kis kockázatot vállalva – átvette az edzései irányítását, Szásszal viszont 16 éves kora óta foglalkozott. Amíg tehát Nagy Tímeánál egyenesen elvárás volt a címvédés, ami sikerült is, addig Szász Emesében a riói játékok előtt, túl számos balul sikerült világversenyen, már csak nagyon kevesen bíztak. Kulcsár köztük volt, amiből végül több évtizedes karrierje utolsó nagy diadala kerekedett ki.

Kulcsár Győző a díj 2004-es alapítása óta a Nemzet Sportolója volt, és Földi Imre tavalyi halála után most újra itt a kitüntetéssel kapcsolatos legszomorúbb pillanat: megint új tagot kell választani.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!