Leánynak lenni a gáton

A 2001-es, felső-tiszai áradás idején átmentünk a Tisza-hídon. Lassan hajtottunk, mint mindenki – látni akartuk a vizet, de ehelyett éreztük. Az autóban is. Az a baljós, tompa morajlás, a híd remegése sokáig kísértett. Apa, hány kiló fér az iskolatáskánkba, kérdezgette a húgom, amikor bemondták a hangosbemondóba, hogy készítsünk össze vészhelyzeti csomagot kitelepítés esetére. Ültünk a gyerekszobában, és szép lassan felmértük: ha menni kell, akkor mindenünk itt marad. Felnyitottuk a padlásfeljárót, hogy a legértékesebb dolgainkat megmentsük a víztől: a húgom a Spice Girls-gyűjteményét, én a focimagazinjaimat cipeltem, és sírva próbáltuk megmagyarázni a kutyánknak, hogy ha jön az ár, akkor a teraszra meneküljön, és álljon az asztalra, mert minket akkor el fognak vinni, és nem jöhet velünk. Hát ezért mennék most segíteni. Akármilyen keveset is, de azért hátha számítok.

Az árvízhelyzeti zöldszám egyet cseng, aztán foglalt. Az ÁNTSZ oldalán posztapokaliptikus állapotokat vázolnak: szúnyogok, nyugat-nílusi láz, patkányok. És még ide sem ért az ár. A belügyminisztérium honlapján nagyjából semmi, a rendvédelmi erők részéről egyedül a honvédség oldala ad korrekt tájékoztatást, ők percről percre követik az eseményeket. Ám olyat, hogy kedves önkéntesek, akinek semmije sincs, csak a tenni akarása, ide jöjjön, sehol sem látok. (Mit talál akkor az, akinek nem munkaeszköze az internet?) Mivel a civil szerveződések Facebook-oldalain egyre zavarosabbak a hírek, úgy döntök, a legokosabb személyesen meggyőződni a helyzetről. Felkapom a gumicsizmám és fotóriporter kollégámmal elindulunk a Római-partra.

A Pók utcai lakótelep mögötti partszakaszon kezdenénk az akciót: egy kissé tanácstalan rendőr szerint már nem nagyon kell sehová segítség. A Királyok útja elején újabb rendőr jelzi, hogy ide autóval csak a Jóisten hajthat be – mondjuk, azt is csak ő maga tudja megmondani, pontosan hova kellene mennünk ahhoz, hogy hasznunkat vegyék. Keressük a Bázist – mondja a rendőr. Innentől 60 percnyi bolyongás következik, gondolatban elkezdem számolni, hány homokzsákot töltöttem volna meg ezalatt. Végül megpillantjuk a Bázist, ahol a kedves adminisztrátorhölgy azt mondja, semmi szükség rám. Lapát nélkül pláne. Elszántságomat látva azért áttanulmányozza a kockás füzetét, végül kiböki: este tölthetek homokzsákot pár utcával feljebb. Én azonban most érek rá. Nem adom fel. Két sarokkal odébb lapátoló katonákra leszek figyelmes. Hivatásosok, akik szabadidejükben jöttek segíteni, és nekem is akad munka bőven. A kész homokzsákokat kell az út szélére hordani, hogy teherautókkal a rendeltetési helyükre szállíthassák őket, mutatja egy roma férfi, akiről hamar kiderül, hogy a munkálatok irányítója. Körülötte 8-10 roma lapátolja a homokot a két katona, két katonanő, néhány tizenéves aquincumi lány és pár idősebb srác társaságában. A katonák mókáznak a kemény munka közben, a diáklányok derekasan állják a sarat. (Nem mintha balettozásra készültem volna, de a vizes homoknak igen komoly súlya van.) Közben egyre több roma érkezik eligazításra: mint kiderül, emberünk egy százfős csoportot irányít, amelynek nagy része már elvégezte az aznapi penzumot, de jönnek segíteni nekünk, ha kell. Lassan azonban a mi homokrakásunk is bezsákolódik. Ha nincs ez a fejetlenség, pont kétszer ennyit tudtam volna dolgozni, és ezzel nyilvánvalóan nem voltam egyedül. Szívből remélem, ezek az egyórányi munkák sehol sem fognak hiányozni.

(Riportunk csütörtökön készült, hétvégére már profibb módon szervezték az önkénteseket. Egyes helyeken, például Budapesten a Dagály strandnál a védekezésben részt vevő önkéntesek fele nő volt – a szerk.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!