Az üzletekben, utcákon, piacokon az a kizárólagos beszédtéma: ki fogja bírni mindezt megfizetni? A bérek egy fillérrel sem emelkednek ugyanis, sőt Kijevben még újabb megszorításokon törik a fejüket. Az emberek tétován néznek egymásra és a szemük láttára cserélődő árcédulákra. Ami reggel még 10 hrivnya volt, az délben már 15-be kerül.

Miután elapadt a nemzeti valuta árfolyamának szinten tartásához szükséges arany- és valutatartalék, az ukrán jegybank elengedte a „hrivnya kezét”, amely azonnal szabadesésbe kezdett. Míg január elején 100 forintért 7-8 hrivnyát lehetett kapni, február végén már 13-at is megadtak ugyanannyiért a nepperek. És ez nem a forint erejét dicséri.

Ukrajnában mindent a dollárhoz mérnek, mivel a hrivnya eddig az amerikai pénzhez volt láncolva. A kötelék lazulásával a fogyasztói árak nyomban a dollár után eredtek. Elsőként természetesen az üzemanyagok. A benzin például mindjárt kettesével szedte a lépcsőfokokat. Erre még a benzinkutak sem készültek fel, olyannyira, hogy a húszon felül az első napokban az első 2-es számjegy nélkül tudták csak feltüntetni az árakat, ami nem kis kavarodást okozott. Ma egy liter 95-ös 26 hrivnyába, azaz jelen árfolyamon 312 forintba kerül.

Az üzemanyag drágulásának egyenes következménye volt az általános áremelkedés, mivel az árut sem a szél fújja a lerakatokból az üzletekbe. Egy kiló fehér kenyér néhány hét alatt csaknem a duplájára drágult. Az étolaj 15 helyett 25, a cukor 12-ről 20 hrivnya lett. A pénzromlás okozta riadalom felvásárlási lázat okozott, miáltal a só és a liszt például egyszeriben hiánycikk lett. Az emberek még a vécépapírt is bálaszámra vásárolták fel, nem beszélve a még át nem árazott műszaki cikkekről, melyek után csak üres polcok maradtak az áruházakban. A hentespulton sorakozó színhússzeletek árára már rá sem mernek kérdezni az emberek. „Lassan úgy fogunk ide járni, mint valami kiállításra – jegyzi meg egy asszony a csapi piacon, két far-háttal és egy marék csirkelábbal a szatyrában. – Mindent a szemnek, de semmit a fazéknak.”

A minszki megállapodás után az emberek végre valami megnyugvásban reménykedtek. És valóban: Keleten a helyzet mostanában elcsitulni látszik. Egyre kevesebb lövöldözésről, sebesültről és halottról szólnak a hírek. Erre most a háború helyett egy kiadós éhséglázadás réme fenyeget.

Arszenyij Jacenyuk ukrán kormányfő egyelőre kemény kézzel igyekszik elejét venni az elégedetlenség nyilvános kifejezésének. Már jó előre bejelentette, hogy akik a kormány szociális politikáját bírálni merik, azok egytől egyig a Kreml ügynökei, és ennek megfelelően fognak eljárni ellenük. Az áremelkedést és a szociális juttatások megnyirbálását váltig külső okokra igyekszik ráfogni, mondván: az energiahordozók árreformját a Nemzetközi Valutaalap követeli a folyósítandó hitelek fejében.

Miközben az életkilátások egyre csak romlanak, és Kijevben a lakosság helyzetének javítása helyett a haderő fejlesztésére fordítanak minden elérhető forrást, beleértve a tartalékosok mozgósításának kiterjesztését, az emberek lassan szedelőzködni kezdenek. A kárpátaljai falvakban naponta tucatszámra kerekednek fel az életerős férfiak, hogy a katonáskodás és a növekvő szegénység elől külhonban keressenek menedéket és megélhetést. Utoljára talán száz éve lehettünk tanúi ekkora mértékű elvándorlásnak, amikor az emberek Amerikába indultak el tömegesen, a jobb élet reményében.

„Mennek a férfiak mind, aki teheti” – sopánkodik a nagydobronyi Erzsi néni. Egyrészt félnek a háborús behívótól, másrészt etetni kell valamiből a családot. Amíg lehet, legálisan. Ha meg lezárnák a határt, majd nekierednek toronyiránt. Hogy félnek-e a lebukástól? Inkább két rendőr kísérje az embert, mint a gyásznép – tartja a legfrissebb kárpátaljai szólásmondás.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!