Amikor az első díja után interjút készítettek vele, még Kőrös Benedek volt, mára a nevét is „megdizájnolta”. Talán gondolt a helyszűkével küszködő lapszerkesztőkre. Feltaláló vagy vadászpilóta akart lenni, mint minden más gyerek, aztán a mérnökségre szűkítette le a kört, mondván, ez áll a legközelebb a feltaláláshoz. „A mérnökséghez kellett volna a matek, én meg inkább rajzolós voltam” – meséli. Végül édesapja ötlete volt, hogy tanuljon dizájnernek. „Nem presszionált ő, csak megmutatta, hogy ez a szakma létezik.”

Stílszerűen egy pesti dizájnkávézóban beszélgetünk, ami valójában dizájner bolt, ahol mellesleg kávé is kapható.

„Ha van egy kávéd, ami háromszáz forintba kerül, de te hatszázért akarod adni, akkor célszerű, ha kitalálsz hozzá valamit. Ez lehet egy speciális bögre, egy valamiért nagyon hangulatos hely, vagy akár a tejhabba rajzolt szívecske, a lényeg, hogy a vevő inkább itt akarja meginni a második kávéját is, ne a szomszédban háromszázért” – magyarázza a szakma lényegét. A dizájn végeredményben kommunikáció. A termék és a vásárló közötti kapcsolatról szól. Ezért van az, hogy amíg egy technológiai újítást három és fél perc alatt másolnak le a Távol-Keleten, a valódi értéket jelentő dizájnnal nem tudnak mit kezdeni. Egy másolt Rolex soha nem lesz olyan értékes, mint egy valódi. Hogy a csóró turisták megveszik, az a Rolexnek nem fáj. Más a célcsoportjuk.

Ők életérzést és dizájnt árulnak gazdagoknak és gyűjtőknek, nem csak órát.


Díj örömzenélésből

A dizájnerre nincs jó magyar szó. Valahol minden tervező dizájner. Néha feltaláló. A dizájnert az különbözteti meg a tárgytervező mérnöktől, hogy amikor problémát old meg, az embert helyezi a középpontba, nem a műszaki tartalmat.

„A problémák néha valósak, néha – szaknyelven szólva – mesterségesen generáltak, célcsoportra optimalizáltak. Mint amikor az ember egy különleges ékszert vagy karórát tervez. Vagy mondjuk egy széket. Én talán szebb széket terveznék, mint egy tárgytervező mérnök, de az övé valószínűleg könnyebben és olcsóbban gyártható. Ideális esetben egy gyártási folyamatban ezek végül összehangolódnak. De számomra az az ideális állapot, ha a feladat nem egy konkrét szék, hanem egy ergonomikus ülés megtervezése. Ez esetben talán nem is széket terveznék, hanem egy emelhető asztalt, mondván, az ember ne üljön annyit, inkább álljon kényelmesen.”

Tudja, hogy a piac diktál, és mindig a megbízó szava az utolsó.

„Én próbálhatom tanítani, beszélhetek háttértudásról, tárgykultúráról, statisztikáról, emberi viselkedésről, elmagyarázni, hogy miért jó az, ha hallgat rám, de végső soron ő fizet.” Ilyenkor az ember mindent megtesz, kompromisszumra törekszik, végül bólint, leadja, amit elvárnak tőle, aztán hazamegy, és olyasmiket tervez, amikbe senki sem szól bele. Ezekkel aztán díjakat nyer. Szubjektív időt mérő órával, hulladékból készült szélturbinával.

„A dizájner olyan zenész, aki nappal pénzért pozanozik, aztán este hazamegy, és a barátaival jammel, és élvezi a zenét.”


Magány és kutyapiszok

Mindenevő, azt tervez, amire megbízást kap. Mindenkinek dolgozik, kivéve a fegyver-, a pornó- és a dohányiparnak. Ez elvi kérdés.

„Mindenkinek máshol vannak a határai. Az egyik kollégám például vegán, ő biztosan nem tervezne hentesüzletet.” Öt éve egy egyetemista pályázaton kutyapiszokgyűjtő kukákat kellett tervezni. Az eredmény egy szép fémhenger lett, pedig – mint mondja – valójában meg kellett volna nézni a problémát közelebbről. Miért van olyan sok kutyapiszok az utcán? Mert az idős emberek nem tudják felszedni. És miért van annyi idős embernek kutyája? Mert magányos. Vagyis randihelyet kellett volna tervezni időseknek.

„Ha azon a ponton lépünk bele a folyamatba, hogy ne legyenek magányosak az idősek, megoldjuk a kutyapiszok-problematikát is.” Amerikában, de még Nyugat-Európában is lenne fogadókészség az efféle megoldásokra.

Nálunk a dizájnos fémhenger a befutó. De hát ez van. „Külföldön nemcsak a pénz több, a megrendelők is empatikusabbak, és igény is van az ilyen megoldásokra.”

Pedig már itthon is egyre többen figyelnek a dizájnra. Vannak jó magyar dizájnerek, kár, hogy a magyar megrendelő – tisztelet a kivételnek – tapasztalatlan, naiv és sokszor nagyképű. Ha húsz forintot spórolhat, azt inkább a dizájnon teszi. „A második legjobb ügyfél az, aki már csalódott dizájnerben. Ő csak annyit tud, hogy egyszer már valamibe pénzt ölt, és az nem jött be. Vagyis elég motivált ahhoz, hogy legközelebb jó dizájnernek fizessen, akár többet is.

A legjobb ügyfél pedig az, aki már dolgozott jó dizájnerrel, és elhiszi, hogy nem baj, ha valami 25 ezer forinttal drágább, mert alkalmasint behozza az árát.”


Senkinek nem kerül semmibe Ben szereti a szépet – elvégre dizájner volna, vagy mi? –, de az inspirációi gyakran máshonnan érkeznek. Szerinte egy termék akkor jó, ha valódi problémát old meg és hasznos. Meséli, van egy csapat Amerikában (Bill Gates alapítványának dolgoznak).

Problémákat oldanak meg, mint Wolf a Ponyvaregényben. Egyszer hűtőrendszert kellett tervezniük, áram nélkül. Merthogy hiába az Afrikába szállított malária elleni oltóanyag, mire a gyerekek megkapják, tízből két vakcina tönkremegy a nagy melegben.

Erre terveztek egy műanyag tartályt, ami úgy záródik, hogy ha beleteszel egy 2 fokos ampullát, évekkel később is annyi lesz, ha kinyitod. De a dizájner igazi nagy kedvence egy – szerinte – csodálatos megoldás.

„Az egyik oldalon van egy csomó idős és magányos amerikai, a másik oldalon egy csomó európai, aki angolul akar tanulni. Jön egy pasas, és azt mondja: csináljunk egy levelezőlistát, kapcsoljuk össze a Skype-pal, és máris lehet nyelvet tanulni. Mekkora ötlet! Senkinek nem került semmibe, és mindenki boldog tőle.”
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!