A múlt vasárnap megtartott ukrán parlamenti választások néhány kérdésben a korábbiaknál kétségtelenül világosabb helyzetet teremtettek.
Egyrészt a legitim elnök mellett immár legitim parlament teszi csaknem teljessé az ország megújult hatalmi intézményeit.Másrészt a választások nyomán az is kiderült, hogy a lakosság nagy többsége Ukrajna európai közeledésének pártján áll. Harmadrészt az is egyértelművé vált, hogy az ultranacionalista és populista erőket csak a lakosság töredéke támogatja. Se a Szabadság pártnak, se a Jobboldali Szektornak nem sikerült pártlistán mandátumhoz jutnia, míg a szélsőségesen populista Radikális Párt is csak alig hét százalék fölött teljesített. Mindez azt jelenti, hogy ezeket a pártokat nem kell az Európa-párti csoportoknak a most alakuló koalíciójukba bevenni.
Ez fontos fejlemény.
Részben azért, mert így nélkülük lehet kormányt alakítani, részben pedig azért, mert így rövid időn belül le lehet váltani azt a hat Szabadság párthoz tartozó kormányzót is, akik az ország nyugati megyéit irányítják. Ugyanakkor a politikai centrumot reprezentáló két erő – a Petro Porosenko vezette választási blokk és az Arszenyij Jacenyuk irányította Népfront –, miközben egyként Európa-barát politikát követ, aközben meglehetősen eltérően ítéli meg a mai ukrán belpolitika talán legfontosabb kérdését, a kelet-ukrajnai szakadár területekkel kapcsolatos kijevi magatartás jellegét.
Ez a nézeteltérés komolyan megnehezítheti a koalíciós tárgyalásokat, és valószínűleg folyamatosan teremt majd konfliktushelyzetet a majdani kormányzati partnerek között. Az ellentét alapja röviden úgy foglalható össze, hogy míg a Jacenyuk vezette csoport a kelet-ukrajnai válság erőszakos és minél gyorsabb megoldását tartja kívánatosnak, addig az államfő és a mögötte álló választási blokk ezt túlságosan kockázatosnak, sőt – az ukrán erőszakszervezetek jelenlegi állapotában – megvalósíthatatlannak is tartja. A jelekből ítélve Porosenko nemcsak az ukrán erők gyengeségével van tisztában, de azzal is, hogy a szakadár területekkel kapcsolatos politika nem hagyatkozhat kizárólag erőszakra. Már csak azért sem, mert ha ezeket a területeket Kijev szeretné megtartani, akkor nem teheti meg, hogy ne tárgyaljon a térségben élőkkel. Az erőszak kiterjesztése ugyanis még inkább elidegenítené a központi hatalomtól az ott élőket, sőt valószínűleg újabb és újabb csoportokat fordítana Kijev ellen.
Ugyanakkor a jelenlegi – és várhatóan posztján prolongált – miniszterelnök szempontjai is bizonyos fokig érthetőek. Jacenyuk nem alaptalanul tart attól, hogy amennyiben nem sikerül a kelet-ukrajnai területek fölötti ellenőrzést viszonylag rövid időn belül visszaszerezni, úgy az ukrán gazdaság számára létkérdést jelentő tőkebeáramlás és nyugati befektetői kedv sem fog fölerősödni. Ha pedig ez nem következik be, úgy Ukrajna arra kényszerül, hogy nyugati hitelek és segélyek révén próbáljon felszínen maradni. Ez azonban felettébb kockázatos perspektíva. Többek között azért is, mert nincs semmi garancia arra, hogy Ukrajna külső finanszírozása tartós marad. Külső segítség nélkül pedig nemhogy a megújulásra, de még a talpon maradásra sincs egyelőre esély. Vagyis nagyon kellenének a komoly befektetők. Ám a bizonytalan belső helyzetű és a háború szélén tántorgó Ukrajna egyelőre nem tűnik vonzó befektetői célpontnak.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy most vasárnap a szakadár területeken is választásokat tartanak. Teszik ezt annak ellenére, hogy a szeptember 5-i minszki megállapodás egyik pontja kifejezetten megtiltja az ukrán törvényekkel ellentétes szabályok és körülmények között megtartott választások lebonyolítását. Ennek ellenére Moszkva már napokkal ezelőtt bejelentette, hogy elismeri a szakadár területek választásainak eredményét. Láthatóan a Kremlt az sem tartotta ettől vissza, hogy ezzel a bejelentéssel nem az Oroszországgal inkább kompromisszumra kész Porosenko pozícióját erősítik, hanem a nála jóval konfrontatívabb Jacenyukét. Történik mindez akkor, amikor még javában folynak a koalíciós tárgyalások. És nyilván nem mindegy, hogy a tárcák egymás közti elosztása végül mivel zárul. Mindebből talán nem alaptalanul következtethetünk arra, hogy Moszkvának egyelőre nincs ellenére egy esetleges későbbi konfrontáció.
Ugyanakkor azt nem szeretné, ha úgy tűnne, hogy ennek ő a forrása. Legyenek inkább az ukránok. Mindenesetre a minapi gázmegállapodás is azt mutatja, hogy a Kreml szeretné bizonyítani: nem rajta múlik a megegyezés. Ennek ellenére nagyon távolinak tűnik a kibontakozás. A kelet-ukrajnai helyzet kezd egyre inkább a posztszovjet térség befagyott konfliktusaira emlékeztetni.
Olyan rendezetlen válságövezet van kialakulóban, amely egyfelől a potenciális befektetőket riasztja el Ukrajnától, másfelől folyamatosan teremt alkalmat a külső beavatkozásra. Eközben a nemzetközi élet destruálásával fenyegető Moszkva valószínűleg két dologban bízik. Egyfelől abban, hogy a közel-keleti helyzet súlyosbodásának következményeképp a Nyugat kénytelen lesz segítő közreműködését kérni, másfelől pedig abban, hogy Ukrajna támogatása kapcsán egyre több feszültség keletkezik Nyugat-Európa országai és az Egyesült Államok között. Ezek a fejlemények, amennyiben bekövetkeznek, arra kényszeríthetik a Nyugatot – vélik Moszkvában –, hogy felülvizsgálják Oroszország elleni szankcióit. A Kremlben nyilván úgy gondolják, erre előbb fog sor kerülni, minthogy elfogyjanak a tartalékaik.
A kirajzolódó jövő egyelőre nem túl biztató…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!